A régi ismert klasszikus alapján kezdeném a jóval a játszhatatlannal, jöjjön hát a Damnation.


Mi történt volna, ha az amerikai polgárháború nem ért volna véget 1865-ben? Egyértelműen nem indult volna be a fegyvergyártás és fejlesztés, nem találtak volna fel 15 méter magas tankokat méteres átmérőjű ütegekkel, nem csináltak volna békefenntartó gázüzemű robotokat, amiket utána Prescott gonosz módon világuralmi terveinek megvalósítására használna fel, miközben zölden neonoszkáló szérumokkal fecskendezi az amerikai férfiakat és nőket, akik ettől vérszomjas, agresszív agyatlan zombikká válnak. Igen, tudom, ez már egymagában soknak tűnik, ha azt nézzük, hogy mindeközben a főhősünk legfontosabb dolga, hogy az elveszített nője után fut fallout 3-ból érkezett, hegesztő-szemüveges sivatagijáró-ruhás turbános nindzsák elől, az már azt hiszem több a soknál. És azt hiszem, ezzel jól lelőttem mindent a sztoriról. A legrosszabb, hogy nem, nem vicceltem, nem néztem meg egy ZS kategóriás filmet Lorenzo Lamassal, és nem is Uwe Bolltól kaptam a briliáns ötletet. És a legrosszabb, hogy mindezzel már a tutorial végére tisztában vagy, és ezzel még nem merítettük ki a játék legrosszabb részeit. Az első dolog, amin meglepődtem az volt, hogy amikor az A gombot megnyomtam a kontrolleren, nem falhoz vágódott a karakterem, hanem ugrott egyet, ilyet már egy jó ideje nem láttam, főleg miután már a menü hangulata, felépítése, és még a nehézségi szintek elnevezése is Gears of War-ból jött. Ezek után a barnás-fémes-rozsdás környezet, a 2 méteres vállak, és a minden lerombolt környezet még jobban ráteszi a hangultra a bélyegét.

A grafika egészen jó is lehetne, a fő karakterek egészen szépen ki lettek dolgozva, a mozgásuk nem szaggatott, de a környezet sajnos rettenetesen elnagyolt lett. Ezzel még nem is lenne probléma ha az unreal 3 motor nem töltene be minden egyes textúrát újra amint egy új területre érsz. Emiatt a spawn után ajánlatos várni egy kicsit, ha nem akarsz szürke lepedőket nézegetni a falakra feszítve. A karakter animáció nem rossz, és a fegyverek textúrái is elfogadhatóan sikerültek. A következő "meglepetés" akkor ér, amikor az első ellenséget megnézed közelebbről és kénytelen vagy konstatálni, hogy úgy néz ki mintha 5 darab poligonból épülne fel. Azt hiszem anno még talán valamelyik korai Resident Evilben láttam ehhez hasonló ellenfeleket. Természetesen említést követel a főhőst hűségesen követő maca kidolgozása, aki Tomb Raider stílusban garantáltan olyan pozíciókban lóg a lámpaoszlopokról, balkonokról hogy alaposan megcsodálhassa a kedves játékos a digitális vágyak forrásait.

Ami a hangokat illeti, az első idegesítő dolog, hogy a professzor a tutorial alatt mindenre, ami alapmozgás lenne, olyan szinten dicsér meg, mint egy Managert a cégigazgató, amikor a recesszióra hivatkozva kirúgja a beosztottak felét... A második, hogy annyira jellegtelen az aláfestő zene, hogy észre se lehet venni. Kb 3 óra játék után már nem is emlékeztem, hogy volt-e. A fegyverek hangjai még rendben lennének, kb ilyen szinten szólhattak volna akkor a géppuskák és a pisztolyok(ezt nem csak hogy egyszerűen tudományos tények támasztják alá, hanem így képzeltem el). A szinkronhangokról pedig csak annyit, hogy nagyon jó szinkronszínészeket szedtek össze, a férfi karakterek mind rettenetesen markáns és komoly hangúak, így most olyan érzésem van, hogy akkoriban az emberek mind nagydarabok és kigyúrtak voltak mennydörgő hanggal, és a mai férfiak ennek csak halovány utánzatai.

Végül pedig vegyük azt, ami a legfontosabb: a játszhatóság. Persze ha a cikkben azzal a jelzővel kezdjük, hogy a játszhatatlan, azt hiszem már lelőttem, hogy mi lesz a vége. A játék az úgynevezett "Leap of Faith" elvet követi, ami annyit takar, hogy egy csomó helyen ahhoz. hogy továbbjussunk nekifutásos ugrást kell végrehajtanunk az utolsó lehetséges centiről, amit ha nem találunk el, akkor leesünk. És itt a következő meglepő dolog. Ha meghalunk, a karakter respawnol. Egy párszor fogunk is respawnolni, miután az irányítás katasztrofális, a célzással egyetemben. Szinte minden akrobatikus mozgás kettő gomb segítségével érhető el, az A (ugrás) és az RB (minden más) - és a minden más ténylegesen minden mást jelent. A hátranézéses ugrást, a sprintet, és bármi egyéb interakciót mozgás közben. Már korábban szóba került a Gears of War, és még egy párszor elő fogjuk venni a három részes cikksorozat alatt, de itt például az előbb felsorolt külcsín béli hasonlóságok ki is merülnek, és a játék teljesen szakít a mai trendekkel, és Duck&Cover játékmenet helyett egy Run&Gun játékmenetet próbál biztosítani. És persze itt a következő cink dolog, ugyanis sokszor 2-3 lövés elég, hogy megfeküdjünk, és nyavalyogjunk a mellettünk ülő havernak, hogy "naaaaa, gyere már feléleszteni!". És persze ha a csatákkal végeztünk, akkor azok a fajta útvesztők jönnek, amiket a fejlesztők non-lineáris pályafelépítésnek neveznek, én pedig multiplayer mapnek. Ergo nem csak egy, hanem legalább 2-3 felől lehet a fontosabb gócpontokat megközelíteni, és persze annyira összevissza és egyhangú a pályatervezés, hogy már 15 perce rohangászhatunk mire rájövünk, hogy 3 pontot érintve ugyanazokat a köröket jártuk be, csak megint más oldalakról közelítettünk hatodszorra is, mire megtaláljuk azt az utat, ami továbbvisz. Sokszor tényleg az volt az érzésem, hogy igazából tényleg multiplayer pályákon szaladgálunk, amiken van egy pár találkozási pont, a kisebb járatokon közöttük pedig a fegyver Spawn helyek lennének.

Röviden: A bugyuta sztori még nem is lenne gond, ha nem 10-15 éve kihalt (ÉS JOGGAL HALT KI!!!) mechanikákat használna a játék. Régen nem volt jobb, de ahogy a technológia fejlődik, haladnunk kell a korral. Annak idején a Terminátor elején a T800 animáción majd magam alá csináltam, de ha a jövő héten hasonló szintűt látnék a filmben, kijönnék szó nélkül a moziból, mert 15 év alatt az elvárások és a mérce cseppet magasabbra került.

Osztályzás:
Csillagos egyes a fél osztálynak.

De az a fajta egyes, amikor a fél osztály lemásolja az évkezdő német Házi-dolgozatod a nyári szünetről, és miután a tanár bevágta az akkora egyeseket, amik már lelógnak a naplóból, kijelenti, hogy nem hiszi, hogy mindenkinek pont ugyanaz volt a programja, mint neked... És hogy mindenki ugyanakkor, ugyanolyan körülmények között vágott le egy darabot az ujjából egy baltával...

(In memorian Pálma Néni)