Fuss, Forrester, fuss!

A Telltale sok-sok legfeljebb közepes próbálkozás után a tavalyelőtti Walking Dead-feldolgozással végre a csúcsra ért. A játékmenet minimumra redukálása és a játékos – legalább látszólagos – szabadságának kiszélesítése olyan recept volt, ami a nagyszerű hangulat, addiktív sztori és kidolgozott karakterek által tovább díszített játékot győzelemre vitte. A cég azóta is ezt a receptet variálja több-kevesebb sikerrel: a Walking Dead második évadja kicsit laposabb lett, a Wolf Among Us nyitószezonja viszont – talán elsősorban a remek világnak köszönhetően – elragadó volt. 2014 végén két új sorozat indult; az egyik a Game of Thrones tévésorozat (és nem a könyv) világába vezet, míg a másik a Borderlands fura alakokkal teli környezetébe varázsol (ezt holnap vesézzük ki).

Az már az első öt perc „végigjátszása” után is látszik, hogy a Telltale fejlesztői abszolút nem akartak változtatni a korábban annyi „év játéka” díjat termelő recepten. A nyitó epizódban például egyetlen egyszer sem szerepel tárgyhasználat, egy szobánál nagyobb területen szabadon mászkálni szó szerint egy alkalommal lehet (akkor is egy rém pici udvaron), az akció pedig kimerül 2-3 sok eredetit nem kínáló QTE-jelenetben. Gyakorlatilag a szemünk előtt alakul ki a szinte csak a párbeszédekre építő vizuális novellák nyugati ága, amivel az égegyadta világon semmi baj nincs, csak ezt fel kellene vállalni, és eltüntetni a kalandjátékok, akciójelenetek maradék részét is, hogy még kidolgozottabb párbeszédeket kaphassunk, még több lehetséges következménnyel, mert így inkább csak a furcsa kettősség marad meg az emberben.

Bár nem ők vannak a középpontban, természetesen igen sok ikonikus sorozatbeli karakter feltűnik a játékban is.

No de előreszaladtam, máris a földbe döngöltem szegény játékot, pedig még egy szót sem beszéltem arról, hogy miről is szól. A Telltale sorozata tehát a nagyszerű fantasy regények igényes HBO-feldolgozásának, hát, feldolgozása. Elsősorban a világot már ismerők számára készült; aki nem tudja, hogy mi fán terem egy Lannister vagy Stark, eszik-e vagy isszák az északi falat, vagy King’s Landing városát, miért mondják annyian, hogy jön a tél, az bizony itt igencsak el lesz tévedve – a játék zéró eligazítást ad nekik. Ez még úgy is igaz, hogy a főszereplő Forrester-családdal korábban nem igazán találkozhattunk, még a könyvekben is csak egy-két helyen kerültek rövid megemlítésre, mint a hadászatban fontos vasfa egyedüli kitermelői és megmunkálói. A történet amúgy a tévésorozat harmadik évadjának végén – a Vörös Esküvő rész során, ahhoz igen közel – indul, és bár a központi történettel viszonylag ritkán fonódik össze, a negyedik szezon legfontosabb eseményeinek utórengéseit megérezzük majd a következő öt kalandjáték-epizód során is.

Talán nem lövök le titkot: a képernyőn látható kettő (három?) karakter közül csak egy éri meg az epizód végét.

A hat fivért és két nővért felvonultató Forrester családra rájár a rúd. A családfőt és az örököst a játék cirka tízedik percében hányják kardélre, ráadásul mivel korábban a Starkok szolgálatában álltak, a környék minden agresszív, ellentétes oldalon tevékenykedő háza rárepül értékes erdeikre, illetve otthonukra, Ironrath várára. A játék a Telltalte-től eddig nem látott megoldást használva több karakter közt ugrálva mutatja be az eseményeket. Egyszer a családfő hazafelé menekülő apródját irányítjuk keserves útján, majd vált a kép, és a frissen lorddá vált Ethannal próbálunk meg helytállni egy rivális család nem igazán udvarias látogatása alatt, vagy éppen King’s Landing intrikával teli világába ugrunk az egyik Forrester-nővér mellé, aki Margaery Tyrell udvarnőjeként készül annak Joffreyval kötendő házasságára. Mivel a karakterek kellően kidolgozott, érdekes figurák, ráadásul az eddig teljesen ismeretlen ház belső működése, családi dinamikája is leköti az embert, ez a megoldás nagyszerűen működik. Az első epizód három irányítható karaktere közül számomra Mira, a fővárosban élő fiatal lány volt a legérdekesebb, nagyon remélem, hogy ő élve megéri az utolsó rész végét! Az összesen hat részből álló sorozat következő epizódjaiban két további karaktert is kapunk, a rövidke előzetesekből pedig úgy tűnik, hogy a fagyos északot ugyanúgy megjárjuk majd velük, mint a szomszédos kontinens sivatagjait.

Technikai KO

A történet tehát hozza, sőt, néhány fordulatával túl is teljesíti az elvárt szintet. Sajnos azonban a Telltale a technikai megvalósítással majdnem mindent sikeresen le is rombol. Nehéz az embernek beleélnie magát a politikai intrikákba, amikor a helyszínek permanensen úgy néznek ki, mint amikor az Unreal 3.0 motor elfelejti betölteni a textúrákat, amikor látszólag teljesen random irányokba állnak az árnyékok, a karakterek ruházata minduntalan átlyukad. Bár a szinkront nagyrészt az eredeti szereplők adták, az arcok modellezése elképesztő minőségbeli különbségeket hoz: Tywin és Cersei jól néznek ki, Margaery egy-egy szögből már nem igazán hasonlít magára, Ramsay Bolton pedig teljesen felismerhetetlen (legalábbis arcról; viselkedésben hozza szokásos józan és cseppet sem szociopata hozzáállását). A játék nem a Telltale-től megszokott cel-shading designt használja, és bár az új, meglehetősen furcsa kinézet nem rossz, vélhetően nem mindenkinek fog tetszeni (nekem a régi voxeles játékokat, sok PS1-program recésségét juttatta eszembe a látvány). A realisztikusabbra vett grafika miatt mindenesetre sokkal jobban feltűnik, amikor a föld egy növényzet nélküli elmosott textúra, amikor a boroskancsóból nem folyik semmi a kupákba, amikor egyes karakterek cseppet sem emberszerűen mozognak.

Igen, az ott bizony Ramsay Bolton. Nem, elsőre én sem ismertem fel.

A Game of Thrones azon játékok közé tartozik, melyeknek a legnehezebb problémát könnyedén sikerül leküzdenie, viszont egy rakás más téren elbukik. Itt is sikerült hozni a sorozatra jellemző intrikával, brutalitással és emberi aljassággal teli hangulatot. Vér ugyan nincs igazán sok, de két elég undorító jelenetet kapunk; ami viszont még a legkisebb mértékben sincs itt jelen, az a szériára jellemző szexuális szabadosság. Nem mondom, hogy hiányzik, mert ezekkel az animátorokkal inkább rémálomba illő, mintsem erotikus lenne, mindenesetre furcsa, hogy egy abszolút 18+ besorolású sorozatot jóval finomabban dolgoztak fel.

Nyílt harc, üzleti ajánlat, diplomácia – te melyik utat választanád, ha egy sokkal erősebb ház fenyegetné családod létét?

Ez tehát a Game of Thrones első játékévadjának bevezetője – és a korábbi Telltale-felhozatal alapján csodálkoznék, ha a későbbiekben sok minden változna. Rengeteg párbeszéd, a mintaként szolgáló tévésorozat hangulatának átvétele, érdekes és fordulatos sztori, sok-sok olyan kényszerhelyzet, ahol nincs jó döntési lehetőség, mégis muszáj választani. Néhol szó szerint évtizeddel az elvárhatótól elmaradó látványvilág, igen kevés teendő a beszélgetésen és döntések meghozatalán kívül. Mindenki eldöntheti, hogy melyik irányba lendül ki nála az inga az ítélkezésnél – én mindenesetre kivárok. Ha az itt felvillantott történetszálak kellően érdekes irányokba kanyarodnak, ha meghozott döntéseinknek lesz komoly következménye, ha a további karakterek is hozzák ezt a szintet, a Game of Thrones első évada talán még igazi csemege is lehet!

Pro:

• A szexet leszámítva hozza a sorozat hangulatát, brutalitását
• Az eltérő karakterek, nézőpontok közti váltogatás a vártnál jobban működik
• A teljesen ismeretlen ház története meglepően érdekesen indul

Kontra:

• Technikailag botrányosan elmaradott, néhol egyenesen igénytelen
• Az első epizód kicsit rövid
• Még kevesebb az igazi játékelem, mint eddig

60

A Game of Thrones epizodikus sorozat első tagja PC-re, Mac-re, PS3-ra és PS4-re, Xbox 360-ra és Xbox One-ra, valamint Androidra és iOS-re jelent meg.