Holmes, de nem Sherlock

Az Until Dawn akkora sikert aratott, hogy fejlesztői egyetlen szerződésben nyolc igen hasonló játékot tudtak eladni a Bandai Namco kiadónak – és így született meg a Dark Pictures-széria. Nyolc, mechanikailag igen hasonló, hangulatában, történetében és részleteiben viszont radikálisan eltérő horrorjátékot ígért a Supermassive Games, és a Devil in Me kiadásával sikerült is elérni a féltávhoz: ez az antológia negyedik része, a visszamenőlegesen első évadnak kinevezett kvartett utolsó tagja, így vélhetően sokan tudják már, hogy nagyjából milyen játékmenetre is számíthatnak.

Igen, most is öt gyanútlan alak csöppen bele a félelmetes kalandokba, a történet végkimeneteléért pedig nem csak a játékost tudatos döntései, de a QTE-jelenetekkel megoldott akciórészek is felelősek. Aki kellő óvatossággal játszik (és van olyan szerencsés, hogy kitalálja, hogy a fejlesztők mely döntéseket tekintették óvatosnak), az akár mind az öt főszereplőt életben tarthatja a játék csuromvizes végéig – de aki szeret fejjel menni a falnak, vagy nem elég ügyesek az ujjai a QTE-részekhez, az akaratlanul is végezhet a teljes brigáddal, akár jóval azelőtt is, hogy a menekülés egyáltalán szóba kerülhetne.

[+]

Az antológia tagjai között továbbra sincs igazán kapcsolat, egyedül a játékokat felvezető és néha kis monológgal megszakító narrátor szerepel mindegyikben. Ahogy korábban, a Kurátor a néha titokzatos, néha lesajnáló megjegyzésein túl most sem tesz igazán sokat hozzá a kalandhoz – de most legalább nem spoilerezi el a nagy meglepetéseket, mint ahogy azt az előző részben tette. Az antológia első darabja, a Man of Medan a szellemhajós horrorműfajt dolgozta fel, a 2020-as Little Hope a lepusztult amerikai kisvárosok környezetét keverte a boszorkányperek miliőjével, a tavalyi House of Ashes pedig a második iraki háború karaktereit dobta egy vérre éhező akkád isten eltemetett templomkomplexumába. A Devil in Me minden korábbinál földhözragadtabb ihletőt választott: a valóságban is létezett amerikai gyilkos, H. H. Holmes köré épült bulvárlegendát dolgozza fel.

[+]

Ma már persze tudható, hogy Holmes – noha négy embert biztosan, öt másikat pedig nagy valószínűséggel tényleg megölt – nem az az elképesztő, közel 200-as áldozatlistával rendelkező szadista őrült volt, mint amilyennek a korabeli bulvársajtó beállította; részben egyébként saját hazugságai és dicsekvései alapján. Chicagói épületében (ami egyébként nem hotel volt) jó eséllyel nem voltak csapdák, mozgatható falak, savval teli kádak és egyéb ördögi dolgok, és még csak sorozatgyilkosnak sem lehet nevezni, hiszen „csak” szimpla kapzsiságból, illetve korábbi bűncselekményeit eltitkolandó ölt.

A valóság persze nem feltétlenül tenne jót egy horrornak, így a fejlesztők a háttértörténet kialakításakor minden 1896-os bulvárcikket, illetve azokra épülő fals életrajzot igaznak neveztek ki (egyedül az visszás, hogy ezeket a megnyitható „dokumentumfilmben” is így mutatják be), így a Devil in Me a mechanikus csapdák százaival teli Holmes-hotelben játszódik. A rövidke prológ 1893-ban zajlik, és az „igazi” Holmes egyik ritka aljas kettős gyilkosságát mutatja be afféle hangulati alapozóként – maga a játék viszont már 2022 őszére helyezve indul.

Öten a pácban

Karaktereink mind a Lonnit Entertainment nevű filmes csapat tagjai: Charlie a rendező, Kate a narrátor, Mark az operatőr, Jamie a világításért felel, Erin pedig gyakornokként főleg a mikrofonokkal foglalkozik. A brigád sorozatgyilkosokról készít videókat, de igazán maradandót még sosem tudtak alkotni, a siker pedig emiatt konokul elkerüli őket – és persze így óriási a feszültség a csapaton belül. A fejlesztők újra kedvenc eszközükkel éltek: kevéssé szerethető, állandóan vitatkozó, jobbára klisékből álló karaktereket bíztak a játékosra. A csapat messze legélvezetesebb „újkori” játéka, a Quarry szerintem ékesen bebizonyította, hogy sokkal jobban működik, ha az ember kedveli, és emiatt félti is a karaktereket, mintha legszívesebben ő is belökné őket egy hatalmas fémdarálóba… Mindegy, a széria ismerői talán már könnyen át tudnak lendülni azon, hogy a játék első felében, az igazi mészárszék beindulása előtt ismét érdektelen viták és kiérdemeletlen szerelmi szálak fogyasztják a játékidőt.

De térjünk át a fontosabb eseményekre! Forgatócsoportunkat váratlan megkeresés éri a játék legelején: egy Granthem Du’Met néven bemutatkozó alak ajánlja fel nekik ingyen és bérmentve, hogy H. H. Holmes halálkastélyának utánzataként felépített hotelében szívesen fogadja őket, és akár még az igazi Holmeshoz kapcsolódó ereklyéit is hajlandó megmutatni a kameráknak. A mindentől távoli szigetre épített bizarr hotel tulaja pusztán csak annyit kér magánszférája védelmében, hogy a csapat még aznap érkezzen meg, hogy hagyják telefonjaikat az értük küldött limóban, illetve, hogy őt még véletlenül se filmezzék le. A horrorfilmek szabályai szerint teljesen ésszerű tehát, hogy Charlie azonnal utazásra szólítja fel az egész csapatot, és ők a naplementére épp odaérnek az elhagyatott kompállomáshoz, ahonnan maga Du’Met viszi át őket apró szigetére.

[+]

A hatalmas, többszintes épületben öt karakterünkön kívül – micsoda véletlen! – épp nincs más vendég, és még a telefonon oly lelkes vendéglátónk is mintha direkt kerülné az őt kereső filmeseket a labirintusszerű épületben. A csapat szétszéled, mindenki saját ízlésének megfelelően tölti az időt (ki cigaretta után kajtat az üres épületben, ki a szobájában smárol, ki pedig forgatni próbál az utolsó napsugarak fényében), de amikor mindenki összegyűlik az ebédlőasztal mellett, valami nagyon elromlik. Szép lassan rá kell jönnie karaktereinknek is arra, amit mi valószínűleg az első pillanat óta tudunk: az elhagyott, sötét hotelben valódi veszélyek várnak rájuk, és a lobbiban megérkezésünkkor 178-nál álló számláló azt is tudatja velük, hogy valaki Holmes-legenda kétszáz körüli rekordjának megdöntésén dolgozik.

[+]

Innen az antológiától megszokottak szerint alakulnak az események: öt karakterünk közt állandóan vált a kamera – sokszor egyedül, sokszor pedig egy-egy kolléga társaságában próbálnak meg hőseink körülnézni, menekülni, kiutat keresni, ellenállni. A Devil in Me sokkal több manuális mászkálást enged a játékosnak, mint a széria korábbi részei, olyannyira, hogy még néhány egyszerű mozgási fejtörő is akad (például kulcskereséssel vagy tologatható platformokkal). Csak rajtunk múlik, hogy mennyire térünk le a nyilvánvaló útról: kíváncsiságunkat nagyritkán további veszélyek, de általában inkább gyűjtögetnivaló dolgok jutalmazzák. E téren is új szintre lépett a játék: a megszokott festmények és dokumentumok mellett most már névjegykártyákat, obulusokat és fényképeket is lehet halmozni.

[+]

A karaktereink után általában megállíthatatlan nyugalommal baktató, Holmes-maszkot és keménykalapot viselő alak halálos fenyegetést jelent, ráadásul ő karaktereinktől eltérően nyilván pontosan ismeri az épületet. (Hiába van balta a kezében, többször is komikussá válik, ahogy lassú lépteivel is előbb ér oda valahová, mint pánikban sprintelő hőseink.) Márpedig a helyismeret igen fontos, hiszen a házban rengeteg csapda várja áldozatait. Nem csak mozgatható falak, és nem csak tükör mögötti rejtekutak nehezítik dolgunkat, de tényleges, életveszélyes csapdák is, amelyek közül nem egyet mintha a Fűrész-filmek ihlettek volna. Többször is előfordul, hogy két karakter egyszerre kerül komoly bajba, és ekkor nekünk kell kiválasztanunk, hogy ki élje túl a helyzetet. Természetesen e szituációkban is van lehetőség mindenki túlélésére, de ez vagy a teljes véletlenen, vagy valami korábbi döntésünkön alapul – logikával nem lehet megoldani a már bekövetkezett vészhelyzeteket.

Ismerős körítés

Amennyiben a játékos megkeresi és elolvassa a házban, illetve annak környékén található iratok tucatjait, viszonylag hamar össze tudja rakni magában, hogy ki is az a néma alak, aki kergeti a karaktereket – mint ahogy az is kiderül féltávnál, hogy meghívónknak köze volt az eseményekhez. A játék erre vonatkozó háttértörténete kifejezetten ötletes, egyedül azt sajnáltam, hogy a puszta reveláción túl nem kezdtek ezzel semmit az írók. Ugyanilyen kidolgozatlan maradt Mark fotózása is: egy párbeszédben a többiek a szörnyű helyzet dokumentálására szólítják fel az operatőrt, de (egy achievementet leszámítva) erre soha többet nem térnek vissza az írók.

Természetesen a sorozattól megszokott egyéb megoldások is visszatértek: a kétfős kooperatív-mód például még mindig a legizgalmasabb módja a történet megismerésének – ha van partner, én mindenképpen ezt javaslom első nekifutásnak. Az előrendelők számára a végigjátszás után megnyíló Curator’s Cut (a többiek ezt majd három hónap múlva kapják meg ingyen) is ismerős lehet, ez lényegében ugyanezt a történetet meséli el, de remixelve: a karakterek más helyeken tűnnek fel, kicsit más eseményekbe csöppenve.

[+]

És persze a legnagyobb játékokhoz képest nagyjából féláron megjelenő Devil in Me rendelkezik az antológiájára oly jellemző ismert negatívumokkal is. A narratíva problémáit tekintve ide tartozik például, hogy egy idő után a párbeszédek a korábbi döntések és válaszok szinte végtelen kombinációit nem tudják követni, és így többször előfordul, hogy egy karakter két egymást követő mondata szöges ellentétben áll egymással, vagy éppen, hogy teljesen más hangvételben érkezik egy mondat, mint amit a helyzet indokolna. Bár elődeihez hasonlóan a Devil in Me is minden párbeszéd alatt felugró feliratokkal próbálja jelezni, hogy milyen radikálisan is változott meg X viszonya Y-nal, vagy, hogy miként is alakult át Z személyisége, ennek most sincs tényleges kihatása a történetre, legfeljebb annak néhány igen kis jelentőségű mikrorészletére.

[+]

A mára sajnos megszokottnak nevezhető grafikai problémák sem tűntek el pusztán attól, hogy a legutóbbi rész óta megjelent Quarry sokkal látványosabb tudott lenni: bár a fény-árnyék effektek nagyszerűek, és például a karakterek ruháit vagy haját kidolgozó grafikusok is mestermunkát végeztek, a képeken általában kiválónak tűnő arcmimika még mindig tele van ordító hibákkal. A karakterek még mindig nem tudnak emberszerűen mosolyogni vagy mondjuk nevetni, de a semmibe meredő szemek is rengetegszer előfordulnak. Biztos vagyok benne, hogy az emberszerű arcmimika előállítása óriási kihívás, de ha ezt nem sikerült teljesen elérni, akkor talán ennyi igen közeli képet sem kellene mutatni a karakterekről.

[+]

Hogy kinek melyik epizód horrorja jön be leginkább, az sokkal inkább a személyes ízlés kérdése, mint bármi másé – ez tisztán látszott a korábbi részekre érkezett kommentekből is. A Dark Pictures-antológia tagjai játékmenet és felépítés terén egyszerűen túlságosan hasonlók ahhoz, hogy ne a hangulat legyen a meghatározó ezen a téren. Ha csak e négy játékból kell választani, én személy szerint továbbra is a House of Ashest tartom a legjobban sikerültnek és a legijesztőbbnek, de a Devil in Me így is befutott második helyre – de nálam például mindegyiket toronymagasan előzi a láthatóan nagyobb büdzséből készült Quarry minősége. Nem tudom, hogy lesz-e lehetősége a Supermassive fejlesztőinek lényegesen előrelépni – a Devil in Me végén megnyíló videó szerint a Directive 8020 nevű következő rész egy, a távoli jövőben játszódó sci-fi horror lesz. Jövőre kiderül, hogy abban is ugyanezekkel a gondokkal kell-e szembesülnünk…

A The Dark Pictures Anthology: The Devil in Me PC-re, PlayStation 4-re és 5-re, valamint Xbox konzolokra jelent meg.

Összefoglalás

Az antológia előző három játékához meglehetősen hasonló horror lett a Devil in Me, amelyben ezúttal is öt karakter csöppen bele valami szörnyű horrortörténetbe. A történet ezúttal egy saját halálhotelt építő, félig fiktív sorozatgyilkos múltja és jelene körül kavarog, és bár hoz néhány feszült pillanatot, igazán horrorisztikus, igazán ijesztő nem tud lenni – és sajnos ezért részben megint az tehető felelőssé, hogy karaktereinket nehéz úgy istenigazán megkedvelni.

A Devil in Me legjobb pontjai:

• A hotel egy nagyon jól kialakított (igaz, lineáris) helyszín;
• a csapdák között van néhány brutálisan kegyetlen darab is.

A Devil in Me leggyengébb részei:

• Rengeteg problémát örökölt meg a korábbi részekből;
• a karakterek most sem kifejezetten szimpatikus alakok;
• a párbeszédeknek nem sok hatása van a történetre.

Bényi László