Újabb műalkotás született?

A The Last Guardiannal való első találkozásom egyszerre volt csodás megdöbbenés és bosszankodásban fulladó értetlenkedés. Szerencsére a rengeteg negatív élmény mellé társult bőségesen pozitívum is. Az első órák alatt generálódott „miért nem irtották ki a rengeteg bosszantó hibát?” vagy „miért nem finomítottak még a kamerakezelésen, kezelhetőségen?” kérdéseket fokozatosan sikerült elnyomni a The Last Guardian zseniálisan érzelemgazdag narratívájának. Ez valóban nem egy hétköznapi alkotás, annak minden jó és rossz tulajdonságával egyetemben.

[+]

A The Last Guardianra mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy középszerű. Egy olyan művészeti forma egyik képviselője, ahol videojátékba bugyolált érzelemlabdák durrannak folyamatosan, ráadásul a megszokott formulától teljesen eltávolodó játékmenet társaságában. Aki napjaink trendjeitől megrészegülve vág bele ebbe a mesés kalandba, az a pörgős akcióáradat helyett kétlem, hogy tud majd kezdeni valamit ezzel a különös világgal, hőseink kapcsolatával vagy éppenséggel a nyugodt és megfontolt játékmenettel.

[+]

Lehet a közel évtizedes fejlesztési idő miatt kicsit meg is késett ez a fajta művészi megoldás, azonban velem az élen mindig akad egy vékonyka réteg, aki pont az igényes és különleges, értékeket közvetíteni, érzelmeket kiváltani próbáló mesterműveket képes csak igazán értékelni a hétköznapok agymosott látványorgiái és a gyiloktengerek sűrűjében. Mert a The Last Guardian nem magyarázkodik, nem vezeti fel a cselekményt, egyszerűen csak magunkhoz térünk hősünkkel egy különös helyen, egy még különösebb lény társaságában.

A misztikus jelekkel tarkított kisfiút irányítva egy visszaemlékezésen keresztül egy eszméletlen kaland veszi kezdetét, miután a láncra vert, tollas, csonka szárnyú Tricót felszabadítjuk (valamiféle macska madár keverék griffinszerűség). Ez a Trico egyébként nem keverendő össze a klasszikus fehér atlétával, sőt bele bújni sem tudunk, maximum a hátára mászva közlekedhetünk vagy addig elérhetetlen helyekre juthatunk el, ha már megszelídítettük. A két sorstárs kapcsolata percről-percre, óráról-órára kezd egyre szorosabb köteléket képezni, a játékos szeme előtt vállnak elválaszthatatlan barátokká, ahogy egymást segítik a feladványok leküzdése során.

Újra divatba jöhet a Trico

A The Last Guardian komplexitását tekintve nagy ívben tesz a mai trendekre, ami egyszerre teszi különlegessé egy egyben maradivá is. Hatalmas külső helyszínei ellenére egy lineáris alkotás, ahol a fejtörők és ügyességi szakaszok megoldásával kell fokozatosan előrébb jutnunk. Nincs karakterfejlődés, nem adagol menetrendszerűen újabb képességeket vagy fegyvereket, itt az agyjátéké és az ügyeskedésé a főszerep, a már sokat emlegetett érzelmek társaságában.

[+]

Lehet, hogy ugyanolyan hordókat hurcolunk és ugyanolyan kapcsolókat húzogatunk a tucatnál is több játékórát biztosító alkotásban, de a kevés interakciós lehetőség miatt hőseink története az ami (és Trico viselkedése) megérinti a játékost, azaz a játék lép interakcióba a felhasználóval. Trico és főhősünk egymásra utaltsága szeretetté alakul idővel, mely érzések észrevétlenül jönnek létre a játékosban is. Szívfacsaró élethűséggel próbál követni minket hűséges társunk, szűkölése, küszködése megdöbbentő, ha nem tud utánunk jönni, motiválva vagyunk, hogy minél előbb visszasiessünk hozzá. Trico amellett, hogy mérete, ereje okán mindig hősünk szolgálatában áll, bizony igényli a törődést is. Gondoznunk, ápolgatnunk, etetgetnünk kell, ha nem akarjuk, hogy bedurcizzon. A tamagocsi-hatás tökéletesen érvényesül.

[+]

A The Last Guardiant annyi ideig fejlesztették, hogy végül majdnem elrontották. Persze rengeteg időbe telhetett az eredetileg hetedik konzolgenerációs PlayStation amúgy is nehezen kezelhető hardverfelépítéséről átpaterolni az addigi munkát a modernebb nyolcadik konzolgenerációs PlayStation 4-re, és akkor a generáción belüli generációváltás (PS4 Pro) okozta további munkákat vagy a VR-trend elterjedését most hagyjuk is figyelmen kívül. A már említett kultikus játékokat készítő Fumito Ueda azonban ezúttal súlyos áldozatokat hozott. A monumentális helyszínek, az érzelmektől ittas narratíva és a művészkedés oly mértékben kivette a csapat erejét, hogy további igencsak fontos, a végeredmény élvezhetőségét meghatározó játékelemekre nem maradt elegendő kapacitás. Az irányítás gyakran válthat ki kellemetlen hatást az emberi idegrendszerben.

[+]

Míg hőseink könnyedén játszanak az érzelmi húrokon, addig a kontrollálhatóság vagy az ezzel gyakran párban járó kamerakezelés megtépázza az elmebajhoz vezető húrokat. Tény, hogy a legszűkebb helyekre is hatalmas dolgokat lehet beszuszakolni, de a The Last Guardian szűkebb folyosóin Trico társaságában forgolódni lehetetlen. Nem azt látjuk, amit szeretnénk, ha egyáltalán nem ugrik be a kamera az egyik falba, hogy vaksötétben kapálózzunk másodpercekig. Ez árulkodhat az alkotók átgondolatlan munkáról (a harci szakaszok sem illeszkednek megfelelő precízséggel). Volt egy jónak tűnő elképzelés, egy szokásosan egyedi koncepció, amit minden áron véghezvittek. Pedig a fizikával mesterien sáfárkodtak, Trico méretei alatt megremeg a terep, többször esünk ámulatba egy-egy ugrást követően darabjaira hulló környezetet látva. Beleég az emlékezetünkbe, ahogy az első villámcsapásokkal utat teremtünk magunknak, vagy mikor a játék elején tollas cimboránk először ugrik bele egy kisebb tóba, melynek hatására a felkorbácsolódott hullámok ledöntik apróka hősünket a lábáról.

[+]

Az említett játékmenetet befolyásoló hibák mellett azonban további problémákkal is lehet szembesülni és az a baj, hogy ezek még mindig nem minősíthetőek szőrszál hasogatásnak. A grafika szélsőséges megvalósítását még beveszi az ember gyomra, elvégre az, hogy akadnak szakaszok ahol elnagyoltabb a megvalósítás és gyatrábbak a textúrák, az nem annyira idegesítő, mint a rendszeresen megbicsakló képfrissítési érték. Remélhetőleg ezeket utólagosan még orvosolják, mert a The Last Guardian egy sokkal jobb végeredményt érdemelne. Megfoghatatlanul különleges, tipikusan az a játék, amit hibái ellenére sem szabad kihagyni, ugyanis fantasztikus utazás részesévé teszi a játékost. Professzionális elemei, mint az audio munka (csodás hangok és zenék) vagy az animációk a stílusteremtők közé predesztinálják. A The Last Guardian egy fehér holló napjaink videojáték kínálatában, aki elszalasztja, az csakis magára vessen.

Pro:

• Ez egy felejthetetlen, monumentális kaland;
• két főhős mesés kapcsolata;
• Trico megvalósítása;
• lenyűgöző szituációk.

Kontra:

• A kamerakezelés és az irányítás sokat elvesz az élményből;
• vannak kevésbé grandiózus részei;
• csak egy igényesebb rétegnek szól.

85

Rage23

A The Last Guardian csak Sony PlayStation 4-re jelent meg, 2016 december 7-én.