Wolfenstein: Youngblood teszt

Mihez kezdenek a jó öreg, igen sokat látott B.J. Blazkowicz leszármazottai a nácik ellen – és milyen lesz egy Wolfenstein, ha kooperatív játékra hegyezik ki? – írta: Grath, 1 hete

Wolfenstein’sCreed: Young Division

Majdnem nyitott világ. Újratermelődő ellenfelek. XP-grindelés. Velünk együtt szintet lépő, és így a fejlődést negáló ellenfelek. Több száz értelmetlen, de gyűjtögethető biszbasz. Fejleszthető fegyverek; sőt, a fegyverekhez kapcsolódó kihívások. Mellékküldetések. Erőltetett, de ki nem használt kétfős játékmenet. Napi és heti küldetések. Amíg az öt évvel ezelőtt megjelent Wolfenstein: The New Order a múltnak próbált áldozni helyenként túlzásba vitt archaikusságával, addig a széria legújabb hajtása, a Youngblood mintha alive service rendszerű játékok paródiája lenne – csak épp a poén nem jön, ugyanis ezt a fejlesztők (akik közt most a MachineGames mellett az Arkane Lyon tagjait is megtaláljuk) mind komolyan gondolták.

No de nem illik értékítélettel kezdeni egy kritikát, így visszább is lépek – nézzük meg, hogy mit ígér az új játék. Ahogy a cím is utal rá, a friss vér van a játék középpontjában: nem már ezerszer csatába küldött B.J. Blazkowicz-ot irányítjuk, és még csak nem is kedves nejét, hanem az ő leszármazottaikat, két igen fura leányzót. Jessica és Sophia gumilabdaként pattognak a pszichopata tömeggyilkos és a szelíd tinilány végletei közt, és ez csempész némi humort a játékba. Ezzel is lehetett volna sokkal többet kezdeni, de a New Colossus emlékezetes mellékszereplőinek sorába tökéletesen illeszkednek a csajok, akik első nácijuk igen brutális kivégzését részben éljenzéssel, részben okádással ünneplik.

A történet papírvékony: 1980-ban járunk, amikor Amerika már nácimentes, de az óvilágot a horogkeresztesek uralják. A kedves papa eltűnik, és két, csak két leány van talpon a vidéken, akik meg tudnák kísérelni a mentőakciót. Oké, három, hisz Abby lopja nekik a helikoptert, amellyel hőseink elutaznak Párizsba. Aki esetleg csodálkozna a logisztikán, az jobb, ha félreteszi aggodalmait, hisz az óceánokat átszelő helikopterben két übertápos páncél is utazik, amelyek a láthatatlanságtól a duplaugrásig sok fura dologra képesek–B.J.cuccaaz előző részben ehhez képest satnya eszköz volt csupán.



[+]

Párizsban a lyányok hamar felveszik a kapcsolatot a meglehetősen lagymatag felkeléssel, és annak efféle parancs-végrehajtó szabotőreivé válnak. Ha egy náci tisztet el kell tenni láb alól, ha egy német számítógépet kell meghackelni, ha egy tűzokádó harci robotkutya prototípusát még a tömeggyártás előtt kell felrobbantani, Jessica és Sophie már indulnak is. Közben persze apát is folyamatosan keresik az egyre hatékonyabb nácivadásszá váló lányok, fontos feladat lesz például a csak Lab X néven emlegetett – nyilván – ördögi kísérletekkel teli titkos kutatóbázis megtalálása.



[+]

A fentiek simán elképzelhetőek lennének a két legutóbbi Wolfenstein stílusában is, de mint említettem, a Youngblood inkább az újgenerációs megajátékokat utánozza. A küldetéseket a katakombákban rejtőző bázison vehetjük fel a végtelenségig egy animációt ismétlő NPC-ktől, azokat pedig Párizs igen apró térképszeletein kell végrehajtani.Eleinte a metróvonalakon keresztül tudunk ugrani a pályák közt (és a bázisra bármikor teleportálhatunk is), de később már megnyithatunk közvetlen átjárókat is a városban. Bár az első pillanatokban úgy tűnhet, hogy ezzel a megoldással egy igen nagy játékteret kaptunk, ez illúzió, és már az ötödik-hatodik órában szomorúan sóhajtunk fel az ezerszer látott utcasarkok, misztikus módon ismét benépesített őrbódék, megint drónokat köpő oszlopok láttán.



[+]

Sajnos a harc jóval kevésbé élvezetes, mint mondjuk a felépítés szempontjából némileg hasonló Division-játékokban – de még a közvetlen elődhöz képest is érezhető a visszalépés. Bár vannak képességek a játékban, ezek majdnem mind passzív dolgok: több lőszer, erősebb dobókések, magasabb maximális páncélzat és ilyesmik várnak ránk. Így aztán marad a fegyverek használata, és bizony itt sem muzsikál túl jól a játék, részben azért, mert ezekből kevés érdekes van, részben pedig azért, mert egyszerűen nem nagy élmény használni őket. A shotgun még talán a legjobb, az legalább hajlamos néha tényleg súlyosan, zsigerig érezhetően betalálni, de a gránátvető például teljesen erőtlen – a legnyomorultabb pedig a kés, amelynek hatására olykor félig kiborg ellenfeleink is egy műanyagdoboz érzetével szállnak el.

Hirdetés

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!