Gép testben ép lélek?
Ki ne álmodozott volna már arról, hogy valahogy túléli saját végzetét – kinek ne fordult volna meg a fejében, hogy egyszer ő lesz saját „meghalt, mégis túlélte” legendájának hőse? A Robotzsaru-filmek ezt a koncepciót lovagolták meg a nyolcvanas évek jól ismert finomságával és visszafogottságával. Húsz év telt el a legutóbbi (nem-mobilos) játékfeldolgozás óta, de a gépesített Alex Murphy elképesztő képességekkel felruházott rendőrtestében most ismét visszatérhetünk a lepukkant Detroitba. Fémpáncél, kábelizmok, számítógépesített szolgálati fegyver és digitálisan megerősített érzékszervek segítik munkánkat – nem csoda, hogy így gyerekjáték lesz a macskahúgy szagát követve megtalálni az elveszett cicát a világ legnagyobb társasházi pincéjében!
A Rogue City mögött kiadóként az a Nacon áll, akik legutóbb a Gollummal mutatták meg, hogy miként is képzelnek el egy licenszelt játékot – fejlesztőként pedig azt a lengyel stúdiót köszönthetjük, akik pár éve a Terminator: Resistance-szal bizonyították, hogy elhanyagolható büdzséből és sokszor lejáratott licenszből is lehet játékélményt teremteni, ha valaki nagyon odateszi magát. A Teyon fejlesztői minden bizonnyal e játék kedvező fogadtatása nyomán kapták meg a „rokon” akciófilm feldolgozásának feladatát – de ezúttal jóval nagyobb pénzből dolgozhattak.
[+]
Mindez nem jelenti azt, hogy a két játék közt sok hasonlóság lenne: míg a Resistance egy, leginkább a Falloutok által inspirált settenkedős akciójáték volt egy gyilkos robotok által elfoglalt világban, a Rogue City egy lassú FPS lett, amely a közeljövő némileg realisztikusabb disztópiájában játszódik, hivatalosan a második és harmadik film közötti időszakban. Robotzsaru, egy csaknem halott rendőr tudatából és egy modern fémtestből összefércelt hivatalos személy, már általánosan ismert alak a városban, aki nap mint nap szolgai alázattal – és herelövésekkel – végzi áldozatos munkáját. A lassabb napokon csak parkolási büntetéseket osztogat és a lumpen alakokat vegzálja a parkban, de természetesen mindig készen áll arra, hogy fémkezésvel eltörjön pár állkapcsot, netán blőd beszólások közepette kivégezzen egész punk hordákat.
[+]
A történetbe éppen egy ilyen tarajfrizurás terrorakció közepette csöppenünk bele: a helyi tévétársaság híradóját egy kifejezetten illegális szolgáltatásait reklámozni vágyó banda vezére zavarja meg, és amikor élő adásban a Nuke nevű drokkal töm tele egy elrabolt rendőrt, Robotzsaru úgy dönt, hogy ő bizony mégsem várja meg a SWAT nehézfiúit, hanem bemegy rendet tenni. Az első pillanatokat a kultúrsokk szóval lehetne leírni: a lomha, szögletesen forduló, finoman szólva sem atletikus mozgásáról ismert főszereplő a régi filmekhez hasonlóan döngő léptekkel (ennek intenzitása menüből csökkenthető – feltehetően a fejlesztők közül is sokakat az őrülésbe kergetett az állandó dübörgés) baktat mindenhová, cseppet sem oly fürgeséggel operálva, ahogy azt a műfaj hőseitől megszoktuk. A fejlesztők elmondása szerint rendkívül sok időt töltöttek Robotzsaru mozgásának finomhangolásával, hogy az ne legyen karakteridegen, de azért idegesítővé se váljon egy FPS-ben – nem mondom, hogy nem lehet megszokni a tankszerű illékonysággal közlekedő főszereplőt, de az is biztos, hogy az átszokási időszak során sok káromkodást mormolunk el majd bajuszunk alatt…
[+]
És bizony nem csak a tempót kell megszokni, de azt is, ahogy a Rogue City felépül. Néhány hosszabb küldetés – mint a nyitó tévéstúdió, vagy például a későbbi, épp lázadással teli börtön vagy az épp rablókkal teli bank – szinte teljesen lineáris pályaként jelenik meg. Ezekben szobáról szobára, folyosóról folyosóra küzdve kell elérnünk az újabb és újabb elénk rakott célokat, leágazás pedig legfeljebb akkor van, ha ott a fejlesztők valami apró jutalmat rejtettek el (ez lehet gyógyszer, vagy mondjuk a fegyverfejlesztéshez szükséges chip is), esetleg mellékküldetést találtak ki oda. A lineáris pályák mellé azonban dukál egy, a küldetések közt felkereshető többszintes rendőrőrs, és kapunk egy szabadon bejárható Detroit-részletet is: a szinte lebombázottnak tűnő óváros egy apró részlete mellett itt felkereshetjük a folyóparti parkot, a városháza épületét, illetve egy sor boltot, sikátort és lakóövezeti részt is. Ezt a városnegyedet négyszer is fel fogjuk keresni a játék során, egy kicsit mindig eltérő formában: néha éjszakai esőben, máskor nappal, ünneplő tömeggel a főút mellett – de a játék utolsó órájában a pokol itt is elszabadul.
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
