Tinihorror
Oh, azok a csodálatos diákkori nyári táborok! Mindegy is, hogy Fót, Velence, avagy a Balatonpart valamelyik csücske jutott ki az embernek – a tábortüzek és a szalonnasütés, a lángosok és a strand, a sátrazások és a számháború mind-mind olyan élmények, amelyek egész generációk életét tették, teszik gazdagabbá. Persze nem szabad elfelejtenünk, hogy minden jól sikerült tábor hátterében egy seregnyi ember dolgozik szorgosan, hajnaltól késő éjszakáig azon igyekezve, hogy a kölkök boldogan és fáradtan, ráadásul élve jussanak vissza szüleikhez a turnus végén. Így van ez itthon is, és így van ez New York államban is, ahol a szebb napokat is látott gyerektábor, a Hackett’s Quarry várja évről évre a gyerkőcöket éppen úgy, mint 18-20 év körüli felügyelőiket.
A nagyrészt 2021 augusztusának legvégén játszódó Quarry az utóbbi csapatról szól: az első fejezet nyitányában még épp látjuk, ahogy a gyerkőcöket szállító iskolabusz elhagyja az erdő közepén, egy gyönyörű tó partján levő tábort. A hét kimerült fiatal is a hazatérésre készül, birkózva az ősz közeledte által kiváltott „egy korszak lezárult” szomorúsággal, az ismeretlen egyetemi jövővel, az otthoni gondokkal és persze a végtelennek tűnő két hónap alatt szerzett barátok és szerelmek érzelmi gombolyagjával. Bár már mindenki életének következő korszakát tervezi, úgy istenigazán senki nem vágyik elhagyni ezt a munkával teli, mégis idilli környezetet. Jacob, a csapat kigyúrt legénye az egyetlen, aki mer is tenni ennek érdekében: nagy titokban szabotálja az autót, amellyel visszatérnének a civilizációba, hátha egyetlen, utolsó, remélhetőleg felejthetetlenné varázsolt éjszaka során valahogy meg tudja győzni Emmát arról, hogy hiba volt szakítaniuk azért, mert más államba mennek továbbtanulni.
Érdekes módon Hackett úr, a tábor tulajdonosa váratlan hevességgel, sőt, egyenesen haraggal reagál a nagyhirtelen motorhibára, megesketi a srácokat, hogy az éjszakát zárt ajtók mögött töltik el, majd további magyarázat nélkül elhajt saját, tökéletesen működő terepjárójával. Aki már látott hirtelen a haverjaival felügyelet nélkül hagyott tinibandát, az biztosan kitalálja az elképesztő fordulatot: a srácok és lányok egy tábortüzes-alkoholos, sőt, egyesek reményei szerint smárolós-meztelenfürdős utolsó utáni éjszakai buli megrendezése mellett döntenek. A végeredmény maga a nyári tóparti idill, mogyoróvajas sütivel, gyönyörű teliholddal, villogó szentjánosbogarakkal, és görögdinnyébe töltött vodkával – ezek alapján talán nehéz is elképzelni, hogy miként lesz ebből horrorjáték.
[+]
Vagy épp ellenkezőleg, hiszen a tinihorrorok jelentős része kezdődik valami hasonló felütéssel: valamiféle bulizással, hormonfűtötte fiatalok érzelmi és szexuális feszültségével, csakazért is szétváló karakterekkel. A Quarry pedig egy abszolút klasszikus tinihorror, amely leginkább a Supermassive stúdió első játékára, a hét évvel ezelőtti Until Dawnra emlékeztet; olyannyira, hogy felépítés és játékmenet tekintetében akár második részként is felfoghatjuk. Itt is egy csapat tini egyéjszakás, rémálomba illő kalandját fogjuk végigkövetni, és a játékmenet sem feltétlenül a közvetlen irányításra épít, hanem inkább narratív döntések meghozatalára, illetve az akciórészek során a mindig egyetlen mozdulatot igénylő QTE-jelenetek sikeres teljesítésére.
[+]
Ahogy a fejlesztőktől megszoktuk, rengeteg döntésünknek lesz később, néha akár órákkal később valami következménye. Ha lemásztunk egy létrán, és egy szerencsétlen mozdulattal megtörtünk azon egy fokot, az egy jóval későbbi meneküléskor egy plusz QTE-próbát jelent majd. Amennyiben nem segítünk valakinek, amikor megsérül a játék elején, az komolyan kihathat a két karakter későbbi kapcsolatára. Ha pedig nem vesszük fel az egyik táborozó gyerek ottfelejtett nyusziját a rönkházban, akkor a végjátékban… nos, maradjunk annyiban, hogy mindenképpen vegyük fel a plüssállatot!
Játékmechanikai tekintetben tulajdonképpen kisebb visszalépésről is beszélhetünk, hiszen a feszült helyzetek – legyen szó valamiféle harcról, egyensúlyozási manőverekről, avagy kétségbeesett menekülésről – megoldása még a korábbiaknál is egyszerűbb lett. Vagy egyetlen gombot kell gyorsan nyomogatni, vagy pedig az analóg kart kell a megfelelő irányba egyszer eltolni – nincsenek tehát fürge gombkombinációk, lenyomott ravaszok, vagy bármi más nehezítés. Amikor levegőt visszatartva bújunk el, az sem bonyolult: egyszerűen addig kell a gombot nyomva tartani, amíg a képernyő baljós vörös fénye meg nem szűnik – ez nem kihívás, még egy újonc játékos számára sem. Mindez persze nem jelenti azt, hogy az éjszaka ne lenne halálosan veszélyes: ahogy a Supermassive játékaiban megszoktuk, bármelyik irányítható karakter elpatkolhat, a megfelelő elővigyázatlanság esetén akár az összes is. Úgy érzem azonban, hogy a teljes kudarc eléréséért kifejezetten dolgoznia kell a játékosnak, sokszor nyilvánvalóan ostoba döntéseket meghozva. Mivel a halálok a műfaj hagyományaihoz illően kreatívak és véresek, az összes ilyen jelenet megtalálása felfogható egyfajta horrorisztikus kihívásnak is.
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
