Heroes of Mana
Ez a konzolgeneráció sok más mellett a régi játékok újabb diadalmenetéről is szólt –személyes ízlés, kérdése, hogy ezt valaki cinikus lóbőr-lehúzásnak, avagy igazi klasszikusok tisztelgéssel felérő modernizálásának tudja-e be, de az biztos, hogy egy jól sikerült remake egy újabb generációval ismertetheti meg a régi idők legendáit. És ez utóbbi hatványozottan igaz esetünkben, a Trials of Manánál, hiszen a tavalyi gyűjteményes kiadásig ez az 1995-ös program nem volt elérhető angolul. Eredetileg az igencsak ingadozó színvonalú Mana-széria harmadik része volt ez a program, a Super Famicom egyik exkluzív csodája, azon gyönyörű RPG-k egyike, amelyekért anno legfeljebb csak áhítozni lehetett.A tavaly Switch-re megjelent gyűjtemény, a Collection of Mana azonban végre elhozta a nemzetközi premiert is, és a csodálatos pixelek, no meg a fülbemászó MIDI zenék hívei örvendtek is – a Secret of Mana folytatása is nagyszerű kaland volt.
Amikor a Square Enix bejelentette e játék teljes remake-jét, én már jóval óvatosabban reagáltam: nem sokkal korábban a Secret of Mana azonos fejlesztők által összehozott új, 3D-s verziója óriási csalódásnak bizonyult, és lényegében semmit nem tudott felmutatni az eredeti kiadás erényeiből. Sajnos a Trials of Mana is ezt az utat követi – gyakorlatilag semmi ok nincs rá, hogy valaki ezzel, és ne az eredetivel játsszon.
A Trials of Mana nagyjából ugyanarról szól, mint a széria többi játéka: Mana Istennő, Mana Fa, Mana Kard, no meg az ezek ellen áskálódó, már az első pillantásra is nyilvánvalóan gonosz alakok körül kavarog a sztori. Mint elődjét, úgy ezt sem feltétlenül kell komoly fantasyként nézni, afféle tündérmeseként, horribile dictu, gyerekeknek szóló történetként nézve sokkal elfogadhatóbb a sok bambaság. A tényleges események a hat főszereplő körül zajlanak, és ebben a tekintetben az idén 25 éves játék igencsak megelőzte korát: velük együtt lényegében hat alternatív történetet kapunk, hisz millió részlet attól függ, hogy melyik karaktert választjuk ki főszereplőnek a játék legelején. Mellette két figurát lehet másodlagos karakterré kijelölni (ők a partitagok, akik a harcokban is irányíthatók, de a narratíva tekintetében lényegében láthatatlanok), a maradék három alak pedig szimpla NPC-ként jelenik meg itt-ott a világban. Ez azért nem jelent hat teljesen eltérő utat a játékon keresztül, hisz a körülbelül félórás, karakterenként tényleg teljesen eltérő felvezetés után (helló, Dragon Age: Origins!) nagyjából ugyanazt az ívet követjük majd;igaz, a főgonoszok kiléte ismét csak a hős-választástól függ.
Mindez így volt 1995-ben és így van ma is, a fő különbség abban van, hogy míg az egyik verzió a pixelgrafika egyik kimagasló példája volt, a másik egy olcsó és sok tekintetben igénytelen 3D-s program lett. Oké, nem teljes áron kerül forgalomba (bár a 15 ezer forint azért így sem olcsó), de helyenként olyan béna megoldások vannak a programban, hogy azt egy sokadrangú indie alkotásnak is felhánytorgatnám. Az egyes helyszínek parányi mivoltát, vagy a napszakváltás igénytelen megoldását felírhatjuk annak, hogy a fejlesztők hűek akartak maradni az eredetihez – oké, de akkor legalább az ezekkel járó töltési idők ne lennének ilyen hosszúak. A pixelesen megrajzolt városok csodálatosan izgalmas és magukkal ragadóan gyönyörű helyszínek voltak, ez a stílus nélküli 3D viszont kifejezetten rosszul áll a programnak – főleg a városok tűnnek kihalt műanyag makettfalunak, MMO-szerű díszletnek. Rosszak a méretarányok, hiányzik a bevilágítás, borzalmas a szájszinkron, nincs arcmimika, tömegesen ismétlődnek a karakterek (a félhülyén imbolygó árus például minden boltban és hotelben ugyanaz az alak).
És ha már karakterek: ami anno remek sprite volt, az most taszító karaktermodell lett. Technikailag is a bödön alját képviselik sosem mozgó hajukkal, fizikának nem engedelmeskedő ruháikkal, de maga a design is borzalmas. Legalábbis szerintem – elismerem, hogy itt a személyes ízlés is bejátszik, de Charlotte például a szörnyű hajával és állandó bababeszédével nálam minden idők egyik legundorítóbb RPG-karakterévé nőtte ki magát. De legyen szó Angelahajáról vagy Duran melltartó-páncéljáról, egyik karakterrel sem voltam megelégedve. Igazából a szörnyek, illetve az utunkat segítő tündérek közt találunk csak tényleg aranyos figurákat, de minden ilyenre jut néhány fogatlan, esetleg szájig lógó szemöldökkel rendelkező nyomorult.
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
