Detektív horror?
Az Alone in the Dark széria messzire nyúlik vissza az időben, hiszen első epizódja bő 30 évvel ezelőtt jelent meg, egymagában megágyazva a túlélőhorror műfajának és az olyan jól ismert programoknak, mint például a Resident Evil. Hiába jöttek viszont a folytatások, egy (méltatlanul alulértékelt) reboot, sőt, egy többjátékos spin-off is, valahogy egyik se tudott kilépni az eredeti alkotás árnyékából – ami nem csak a kritikusi, de az eladási mutatókon is meglátszott. Ennek fényében talán nem is csoda, hogy közel egy évtizedig kellett várni egy újabb próbálkozásra, méghozzá attól a THQ Nordic-tól, ami mostanában kisebb kultklasszikusok feldolgozásával és folytatásával szerzett magának hírnevet: pl. Outcast, SpongeBob, és Destroy All Humans. Az említett játékokhoz hasonlóan tulajdonképpen az új Alone in the Dark is egy reboot, bár az óriási technológia- és időbeli ugrásból kifolyólag sokkal inkább érdemes rá az eredeti mű kreatív újragondolásaként tekinteni.
A főszerepben Emily Hartwood és az őt segítő Edward Carnby magánnyomozó áll, akik a hölgy rejtélyes körülmények között eltűnt nagybátyjának felkutatására indulnak. A ‘92-es eredetihez hasonlóan ugyanúgy lehetőségünk lesz mindkét karakter irányítására – melynek függvényében a történet is átesik majd apróbb változásokon – ami azonban külön érdekesség, hogy hőseinket ezúttal feltörekvő sorozatszínészek keltik életre. A Stranger Things-ből ismerős David Harbour játssza a többnyire a sztoikusság és az enyhe kíváncsiság határán egyensúlyozó, eltökélt nyomozót, míg Hartwood megformálásért a Megszállottak viadalában látott Jodie Comer a felelős. A fő helyszín ezúttal is a számos excentrikus karakternek otthont adó Derceto villa lesz, melyet lehetőségünk lesz alaposan bejárni és megismerni – már persze akkor, amikor az nem alakul át önnön magának egy sötét másává, netán repít minket különböző helyekre, teljességgel átvágva így a realitás szövetét.
[+]
A különc karakterek, a néhol elnyújtott, kriptikus párbeszédek, a valóság és a tér bizonytalansága egyaránt segítenek megteremteni a játék sajátos – bár kissé silent hilles áthallású – hangulatvilágát, mely egyaránt érződik álomszerűnek, merőben elvontnak és rejtélyesnek. Sajnálatos viszont, hogy több eleddig felsorolt tényezőt beárnyékol egyfajta felszínesség. A vezérkarakterek bár kapnak némi dimenziót megnyilvánulásaik által, végérvényben mégse képesek igazán átütő, emlékezetes egyéniségekké válni. Ugyanez igaz a mellékszereplőkre, akikről ugyan sok érdekes információt megtudhatunk itt-ott elszórt feljegyzések megtalálása által (melyek egytől-egyik remekül vannak szinkronizálva), ahhoz sajnos mégis túl keveset szerepelnek a képernyőn, hogy igazi hatással legyenek akár a játékosra, akár a történet eseményeire. Ha pedig már történet: a cselekmény bár tartogat itt-ott meglepetést – kifejezetten akkor, ha a sztori alatt bejárható helyszínekről van szó – azért többnyire elég sztenderd útvonalon görgedezik előre.
[+]
Emellett bár az érdekes feljegyzéseknek hála a világépítésben jeleskedik a mű – melyek a gazdasági világválságon át a vallási fanatizmuson keresztül a pszichoanalízisig bezárólag mindent érintenek – a háttérből a szálakat mozgató Sötét Ember misztériuma nem képes olyan szinten fenntartani az érdeklődést, mint ahogy azt a készítők feltehetőleg remélték. Lényegében az Alone in the Dark hozza a kötelezőt narratív fronton, de összességében igazán átütőt, vagy újat mutatni már nem annyira képes. Az pedig szintén kérdéses, hogy erről az oldalról megközelítve mennyire lehet túlélőhorrorként tekinteni rá, hiszen az igazi félelemfaktor hiányzik belőle. A középpontban sokkal inkább egy megoldásra váró rejtély áll, valami, ami inkább emlékeztet a klasszikus detektívregényekre és az ‘50-es években népszerű noire-okra, csak éppen némi horroros fűszerezéssel.
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
