Kincs, ami van
Bár a Dragon Quest-sorozat számozott részei 2023-ban már a konzervatív, változni csak apróságokban merő szerepjátékok között vannak elkönyvelve, a Japánban még mindig kiemelkedően sikeres széria mellékszálai ennél sokkal lazább szabályok mentén készülnek. A nagyobb kihívásra vágyóknak ott van a ma már önmagában is terjengős Mystery Dungeon-sorozat, a könnyedebb szórakozás kedvelőit pedig a Builders és a Heroes felvonások próbálják kényeztetni. A mellékszálak seregének ez persze nem kimerítő bemutatója, és erre most nem is fog sor kerülni – de a Dragon Quest Monsters-mellékágról még így is meg kell emlékezni. Bár ez a szörnygyűjtögetős RPG-széria vitathatatlanul a Pokémon egyes megoldásaiból táplálkozik, remek ötleteivel és kiváló hangulatával népszerűvé tudott válni, és ma már ez is jóval tíznél több játékból áll. És hogy ez miért fontos? Hát mert a Treasures igazából e játékokhoz áll legközelebb: a sok eltérés ellenére ennek az akciódús szerepjátéknak is központi elemét jelentik a harci győzelmet követően felbérelhetővé váló szörnyetegek.
A játék két főhőse nem újonc alak: Eriket és Miát idősebb alakban láttuk már a Dragon Quest XI-ben is. Ez ne ijesszen meg senkit – hiába van szó névleg előzményről, a Treasures az elindulást követő ötödik percben teleportkapuba rántja a kékhajú gyerekeket, és innentől kezdve már egy másik világban játszódik az akció, egyetlen utalás nélkül a másik programra. E birodalom neve Draconia, típusát tekintve pedig a fantasy egyik remek toposzát dolgozza fel: egy repülő szigetvilágról van szó, ami külön bónuszként földterületeivel mindenféle sárkányokat mintáz. Bár koruk alapján iskolapadban lenne a helyük, a vikingek által nevelt kölykök sokkal szívesebben hajszolnák a régmúlt korok elásott értékeit, és ha a Dragon Quest Treasures cím még nem árulta el, hogy miről fog szólni a játék, én most megteszem: bizony, kincsekre fogunk vadászni.
Bár hőseink legfőbb feladata a hét sárkánykő összegyűjtése lesz (akinek ez esetleg irritálóan közel lenne a Dragon Ball hét sárkánygömbjéhez, azt talán megnyugtatja, hogy Akira Toriyama benne volt e játék elkészítésében is), még mielőtt erre sor kerülne, temérdek egyéb aranytárgyat, ékkövet és márványszobrot fogunk összeharácsolni, hiszen Draconia szinte minden négyzetmétere rejt valami titokzatos ládát. E kincsvadászat nem csak a kleptomán lélek merengérsére kiváló gyógyír, de a játék elején megszerzett bázisunk kibővítése is a zsákmány halmozásával működik. Gazdagságunkat ugyanis afféle elismertségként kezelik Draconia lakói, és amikor elérünk egy-egy szintet, valami pozitívum történik: egy hasznos új alak jelenik meg az egykor lepusztult vasúti állomáson, vagy épp a romokból nő ki egy új funkciót behozó épület – a játék második felében pedig már az udvaron is derékig érő aranypénz-kupacokat találunk.
A vasút fejlesztésében kiemelkedő lépést jelentenek az újabb és újabb, elérhetővé váló állomások: ezekkel, nem kevés kepesztést követően elérhetővé válik minden sziget, sőt, a történet végére még esetleg a hőseinket csúnyán kigúnyoló Silverbones nevű csontvázkalóz repülő hajóját is elé tudjuk majd érni valahogy. A történetvezetésen is látszik, hogy a játék a könnyed, néha egyenesen gyerekes meséket kedvelő tábornak készült: az emberi lélek legsötétebb bugyrainak drámáját finoman szólva sem a Treasuresben fogjuk felfedezni…
Szörny Kft.
A játék felépítése meglehetősen egyszerű: egy-egy expedíció végén visszatérünk a bázisra, leadjuk a teljesített X küldetést, és általában felveszünk legalább X+2 új feladatot (vagy, ha a szajrés zsák megint túl hamar telt meg, csak az ürítjük ki). A feladatok nagyrészt a harácsolásról szólnak – bár sokszor tényleg valami kincset kell összeszedni, nem egyszer gyógyfüvekre, ércekre, vagy mondjuk ritka gombafajtára lesz szükség. Ezt követően eldöntjük, hogy melyik szigetet próbáljuk meg a legközelebbi nekifutás során kirabolni, odavonatozunk, és máris egy teljesen szabadon bejárható, de azért bődületes méretűnek nem nevezhető világocskában találjuk magunkat. Itt nem csak önerőből ugrálva tudunk közlekedni, de a velünk tartó szörnyek segítségével egyéb lehetőségeink is lesznek: egyes lények a hátukon visznek minket (akár a levegőben is, ha épp egy madárszerűségről van szó), másokról hatalmasat tudunk szökkenni, de van lehetőség lopakodásra, földbe süllyedésre, vagy épp suhanásra is.
A szörnyek persze nem csak afféle járműként használhatók, de a csatában is fontos szerepük van: a kiruccanásokat az egyik testvér vezeti, mellette pedig legfeljebb három szörny tagja a partinak. A bestiák velünk együtt fejlődnek, így akár a legelőször kapott slime-ból is faraghatunk főellenség-ölő rettenetet. Új szörnyeket egyszerűen szerezhetünk: akit legyőzünk a szigeteken, az bizonyos eséllyel rögvest felbérelhetővé válik a bázison – és mivel ménkű sok lénnyel fogunk csatázni, új zsoldosokban finoman szólva sem lesz hiány.
Hiába van galoppozik mellettünk a Dragon Questek néhány ikonikus lénye, a harcok még így sem igazán érdekesek vagy élvezetesek, mégpedig a lehetőségek hiánya miatt. Szörnyeinkre például a „visszavonulás!” parancson kívül semmi ráhatásunk sincs, még azt sem mondhatjuk meg nekik, hogy egy sűrűbb csatában melyik ellenséggel foglalkozzanak. Ez azonban csak a kezdet: a játékban nincs felszerelés, tehát új páncélokkal vagy fegyverekkel sem lehet taktikázni – lecserélhetetlen mágikus tőrünket pedig egyetlen gomb ritmikus nyomogatásával tudjuk forgatni, ami azért nem az összes harcrendszerek legmélyebbike. A fejlesztők ezen a rém egyszerű támadási formán kívül mindössze egyetlen további eszközt biztosítottak: egy csúzlival, és annak megannyi lövedékével lehet elsütni a Dragon Questek néhány jól ismert effektjét – van tüzes golyóbis a jéglények ellen, tüskés kavics a páncélok átlövésére, de mindenféle státuszváltozásokat is így okozhatunk. Sőt, még közvetlenül gyógyítani is csak így lehet: el kell találnunk az ide-oda ugráló-guruló-rohamozó lényeinket a néha igencsak effektgazdag haddelhadd során, ami kitalálható módon nem a legprecízebb megoldás.
Sajnos panaszaimnak ezzel nincs vége: bár a játék hosszára, száznyi – igen egyszerű – küldetésére, valamint 700-nál is több, a sorozat múltjából táplálkozó kincsére nem lehet panasz, pont a szörnyek mennyisége óriási csalódás. A 74 eltérő lény jelenléte önmagában talán még nem hangzik olyan rosszul, de ha tudjuk, hogy a legelső, Game Boy Colorra megjelent Dragon Quest Monsterben ez a szám jóval 200 felett volt, az már árnyalja a képet. És azt sem felejthetjük el, hogy a 74 az valójában apró átverés, hiszen a legtöbb lénynek több erősebb és átszínezett verziója is létezik, a valódi változatosság így tehát sokkal kisebb. Nem vicc: a legutolsó zónában is ugyanazokat a lényeket látjuk, mint a legelső szigeten, éppcsak „fenyegetőbb” árnyalatban. A harcokba csak ritkán hoznak – és akkor sem radikális fokú – változatosságot a bázisvédő, vagy a más szörnyvezérek csapatai ellen folytatott speciális csaták.
Hamar nagyon felemássá vált véleményem a Treasuresről: ami eleinte egy egyszerűsége ellenére is közepesen élvezetes akció-RPG volt, az öt órával később már irritálóan limitáltnak tűnt. Biztos vagyok benne, hogy a keményvonalas Dragon Quest-rajongók egy része sem bírja majd ezt a fokú monotonitást – ehelyett sokkal inkább tudom ajánlani a játékot egy olyan szülőnek, aki egy teljesen gyerek-kompatibilis, egyszerűen irányítható, és színes rajzfilmre hasonlító RPG-vel ismertetné meg csemetéjét.
A Dragon Quest Treasures most PC-re jelent meg a tavalyi Switch-premiert követően.
Összefoglalás
Akciódús kincsvadászat, amelynek a lények és kincsek kinézetén túl nem sok köze van a Dragon Questekhez. Bár a tápolásra, zsákmányszerzésre épülő struktúra alkalmas lehetne egy méretes addikció kialakítására, sajnos a harcrendszer és a fejlődés olyan egyszerű, hogy az igencsak betesz a játékélménynek.
A Dragon Quest Treasures legfőbb pozitívumai:
- A bázis fejlődése motiváló tud lenni;
- tökéletes „első akció-RPG” a fiatalabb korosztálynak.
A Dragon Quest Treasures legnagyobb hiányosságai:
- Végtelenül egyszerű, majdhogynem primitív harcrendszer;
- a vártnál sokkal kevesebb ellenfél/partitag;
- szinkron csak a kiemelt jelenetekhez van.
Bényi László