B-GONE
Valami nagyon nincs rendben New England legújabb településével. Pedig a névadás még oly tökéletesen sikerült: New Eden pontosan olyan istenfélő közösségként indult, mint amiként azt puritán alapítói megálmodták. A kikötőnek köszönhetően hamar fellendült a kereskedelem, az első itt született gyerkőcök okítására valahonnan kerítettek egy tanítót is, és még az őslakosok kiirtása is az elvárt tempóban haladt – a XVII. századi brit gyarmati álom valóra váltása tehát teljes gőzzel zajlott. Mindez persze ma már csak egy foszladozó emlék, amiről nehéz elhinni, hogy valaha is igaz volt – a pap bizarr körülmények között halt meg, a helyiek elméjét nem evilági köd homályosította el, és valami láthatatlan, mégis érezhető szörnyűség mintha még az egykor templomként is szolgáló tanácsterembe is beköltözött volna. És hát kit hív az ember, ha valami furcsa dolog zajlik a környéken? A banishereket!
Jó, hát ez nem hangzik olyan jól, mint a szellemirtók neve, a két társszakma feladatköre azonban igencsak hasonló: a banisherek is a szellemekre vadásznak, ám ez itt nem pillecukor gólemeket, óceánjáró hajókat és főként nem a Kárpátokból importált mágusokat jelent. Nem, a Banishers jóval hagyományosabb szellemekről szól – olyan emberekről, akik a halál után sem tudják maguk mögött hagyni a fizikai világot. Néha bosszúra vágynak, máskor pedig pusztán szeretteiket akarják tovább védelmezni; megesik, hogy saját bűneiket akarják valahogy jóvá tenni, de még az sem kizárt, hogy valaki nem is veszi észre, hogy már elpatkolt. Ez a kellemesen kiszámíthatatlan változatosság persze csak a későbbi kísértések velejárója, merthogy a Banishers sokkal személyesebb módon indul.
[+]
Két főhősünk, a gyakorlott banisher, Antea Duarte, illetve tanítványa – és élete szerelme –, a skót Red mac Raith egy régi kollégájuk hívására érkeznek az Újvilágba. (Sok kérdésem volt a 2013 legjobban felszerelt New York-i hipstereinek minden kellékével – fazonírozott testszőrzet, a misztikus tetkók és ironikus favágó-sál – rendelkező Red divatmúltjáról, de ezekre nem válaszolt a játék.) Sajnos New Eden városán azonnal érződik, hogy igényesen megátkozott, alaposan kísértett helyről van szó, és hamar ki is derül, hogy a kettőst meginvitáló barátjuk már el is halálozott; igaz, ahogy arról finoman szólva sem kicsattanó mentálhigiénés állapotban özvegye is beszámol, Charles ettől függetlenül néha visszajár beszélgetni kicsit. Amikor más játékok az oktatómód lezárására készülnek, ott a Banishers inkább egy érzelmi balegyenest visz be: egy kisebb összezörrenést követően, Antea egymaga indul el a tanácsterembe, eltakarítani az ott tanyázó gonoszt – de mire a felriadó Red kétségbeetten odaérne, az elképesztő hatalmú szellem már végzett is szerelmével.
[+]
A hideg és sötét óceánba zuhanó Redet meglepő húzásként egy szűkszavú boszorkánytanonc halássza ki a habok közül, majd néhány titokzatos megjegyzés kíséretében rögvest el is tűnik. Hősünk tehát New England vadonjában, a régió rideg és lenyűgöző fenyőerdőiben találja magát – de sokáig nem lesz egyedül. Kiderül ugyanis, hogy Antea is azok közé tartozik, akik nem tudják 100%-osan komolyan venni elhalálozásukat – tényszerűen ő Redet kísérti, csak persze baráti, sőt, szeretetteljes módon, tudásával, támogatásával, és néha bizony ökleivel is segítve a banisher-tanonc partnerét. A helyzet hosszú távon fenntarthatatlan, hiszen a szellemtest fenntartása Red életenergiáját szívja – de addig, amíg valahogy nem sikerül hőseinknek visszaszereznie Antea hulláját, kénytelenek így „élni”. És ehhez kapcsolódik a Banishers nagy narratív döntése is: csak rajtunk múlik, hogy Antea feltámasztása, avagy tisztességes másvilágra küldése lesz-e a végső célunk.
[+]
Első hallásra a feltámasztás persze sokkal jobban hangzik, ám azt is tudni kell, hogy ehhez a rituáléhoz jelentős mennyiségű életenergiára (vagy talán inkább halálenergiára) van szükség, így ez az opció csak akkor választható, ha bevállaljuk, hogy rengeteg karaktert ítélünk halálra a játék során. Nagyon leegyszerűsítve a dolgokat, a Banishers fő története arról szól, hogy Red és Antea megpróbálnak egyre közelebb jutni az átok, pontosabban az annak mélyén rejtőző lidérc hatalma alá került New Edenhez, és ennek során négy nagyobb zóna, és azon belül is három új városka (New Eden menekültjeinek épphogy épülő új otthonai) számtalan gondjával is szembesülnek. Mivel Don’t Nod-fejlesztésű játékról van szó, a narratív szál roppant erős, és mindenhol érdekes figurákkal fogunk összefutni, akik legtöbbjéről előbb-utóbb kiderül, hogy valami spektrális fenyegetéssel élnek együtt. Ezen esetek felgöngyölítése, a kísértések természetének megértése, valamint a tények ismeretében az ügy eldöntése Red feladata – persze csak akkor, ha akarjuk ezt, mert a játék ezen része (a játék legjobb része!) legalább 90%-ban opcionális feladatot jelent.
[+]
A kiválóan megírt, és nagyszerű szinkronnal megszóltaltatott kísértések mindegyike más és más természetű ügyet takar – öröm volt látni, hogy az írók mennyi eltérő variációt tudtak kidolgozni arra a klisére, hogy „egy szellem valami fontos, elvégezetlen dolga miatt az élők világában reked”. Akadnak nagyon agresszív történetek, de találkozhatunk kifejezetten romantikus esetekkel is – és szinte valamennyiben megjelenik az e korszakra és vidékre jellemző élet minden nyomora és fájdalmas közönyössége is. Bár a fejlesztők nyilván nem szálltak bele páros lábbal a New Englandet gyarmatosító puritánok helyenként extrém hitrendszerébe, de természetesen végig érezhető annak sok tekintetben finoman szólva sem az empátiára építkező szellemisége. A kísértések tehát magasan a Banishers legérdekesebb részét jelentetik, és így külön értékeltem, hogy azokból meglepően sok van – a nálam közel 50 órás játékidő felét ezek vitték el.
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
