Kockacsata

Amikor egy játékműfaj népszerűvé válik, és a piac csak úgy pezseg az új megjelenésektől, a fejlesztők mind megpróbálnak ravasz újításokat a játékélmény még varázslatosabbá tételére, a játékosok riválisoktól átcsalogatására. Ki tudná elfeledni, MOBA-k és hero shooterek fénykorának új ötletektől duzzadó megjelenéseit – néhol nem szürkéskék, hanem kékesszürke sapka volt a szemüveges karakteren, de volt, aki odáig is elment, hogy közel 3%-ban átalakította a pontozás matematikáját. Jó, hát éppenséggel nem minden műfajnak jutott ki az elemi kreativitásgejzírből – de a roguelite felépítésű kártyajátékok szerencsére ennél sokkal jobb helyzetben vannak. A Dicefolk például már annyit variált az alaprecepten, hogy szigorúan véve nem is ebbe a kategóriába tartozik, hiszen kártyalapok helyett dobókockákkal dolgozik – mégis teljesen más játékmenetet kínálva, mint mondjuk a nagyon távolról nézve talán hasonlónak tűnő Dicey Dungeons.

Bár a részletek eltérők, a Dicefolk is arról szól, hogy csapatunkkal felderítsük a randomgenerált szintek csomópontjait – a sematikus térképek legfontosabb ikonjai természetesen az eltérő intenzitású harcokat jelölik, de a műfaj hagyományainak megfelelően találunk majd boltokat, kincsesládákat, vándorokat, bogyóval teli bokrokat, táborhelyeket és egy rakás egyéb eseményt és helyzetet, nyilván mindenhol véltlenszerű tartalommal. A legtöbb hasonló játékhoz képest meglepően sok olyan lehetőség akad, amely nem szenvedést hoz, hanem jutalmat, fejlődést jelent – lényeinknek például szerezhetünk vagy vehetünk új varázstárgyakat, kaphatunk egyszerhasználatos harci zsetonokat, és persze növelhetjük a jószágok alaptulajdonságait is. Több eltérő kincsesláda és eltérő árukészletre specializálódott bolt is van, és mivel a térképeket teljesen szabadon járhatjuk be, akár utólag, egy kis gazdagodást követően is visszanézhetünk az üzletekbe.

[+]

A „sztori” elején az a feladatunk, hogy mind a négy kaszttal (ez kicsit megtévesztő: mindössze a rendelkezésre álló szörnyek körét határozza meg a választás) teljesítsük a mindössze három szintből álló első kihívást – és ha ez megvan, ha kinyitottuk a kaput, akkor nyílnak meg a további lehetőségek. Többször is említettem már a lényeket, a szörnyeket, és ezek jelentik a Dicefolk egyik kellemes megoldását: mindig három kiméra, vagyis eltérő állatokból összeollózott szörny van a csapatunkban – sörényes krokodil, gorillatestű cápa, gyertyát hordozó szellem. (Jó hát, nem mindenhol tartották a „két állat keveréke” szabályt a grafikusok.) Ezek közül az éppen elöl levő jószág az aktív vezető, aki aktivizálja majd a kockákat, vagyis lényegében a képességeket – a hátul levő kettős inkább csak passzív képességeikre támaszkodhat. Természetesen, ha van olyan kockánk (és csaknem mindig lesz), bármikor pörgethetünk egyet a csapaton – ez nem elméleti lehetőség, de pokoli sokszor fogjuk használni, még a nem kifejezetten erre építő „paklikkal” is.

[+]

A trailert, vagy akár csak a képeket megnézve feltehetően mindenki sejti, hogy miként is működik a játék: felállnak egymással szemben a hordák, először mi cselekszünk, aztán ők – esetleg felváltva használja mindenki az arra a körre kidobott cselekedeteit. Nos, nem – nagyon nem, mégpedig zseniálisan nem. A Dicefolk designereinek messze legjobb ötlete az volt a játék kitalálásakor, hogy a játékosnak teljes taktikai szabadságot adnak: nem csak a mi képességeinket kell a lehető legokosabban kombinálva beosztani és az optimális sorrendben kijátszani, de az ellenfelek cselekedeteit is mi időzítjük be. A főszabály az, hogy leghamarabb akkor vethetünk véget egy körnek, ha már az ellenfél minden kockáját aktiváltuk – de mivel általában nekünk mindig több kockánk lesz (hárommal indulunk, aztán ez eléggé elfajulhat), óriási szabadságunk van a cselekvési sorrend kialakítása terén.

[+]

Elég belegondolni, hogy mennyire átalakulna mondjuk a Slay the Spire ritmusa, ha a szörnycselekedetek sorrendjét mi szabnánk meg! A Dicefolkban a pajzsokat pont a beérkező támadások elé lehet időzíteni, az ellenfél trióját úgy tudjuk forgatni, hogy mindig a leggyengébb lény támadjon tőlük, és a buffokat, mérgezéseket, varázslatokat, tárgyhasználatot mind-mind optimálisan időzítve lehet kijátszani. Mivel azonban az ellenfél minden kockáját aktiválni kell, ez abszolút nem jelent könnyítést – épp ellenkezőleg, minden taktikai képességünkre szükség lesz körről körre, hogy elkerüljük az óriási sérüléseket, hogy maximalizáljuk a sebzésünket, ráadásul mindezt úgy, hogy a saját és az ellenséges passzív képességeket is észben tartjuk. Ha az ellenséges falka megtorolja a forgatást, netán azt, ha minden kockánkat elhasználjuk egy körben, hát akkor új haditervet kell kieszelni! És persze a saját csapatunk specializációja is lehetséges: mivel a száznál is több kiméra mindegyike rendelkezik valami speciális képességgel, ráadásul mindegyikre öt, hasonlóképpen változatos tárgyat lehet ráaggatni, kellemesen széleskörű a taktikák tárháza – egyik legjobb csapatom egy regenerálódó és önmagát erősítő tankból (oké, egy papagájcsőrű delfin volt), illetve két, a saját köröm végén az ellenfelet változatos formában mérgező, égető és altató aljas jószágból állt. Egy másik banda néhány szerencsésen hamar megvásárolt varázstárgynak köszönhetően minden egyes forgatásnál egy tűzijátékra elég effektet lőtt ki magából – fizikai erejük nem volt kolosszális, de a megfelelően kiépített kockákkal így is halálosak voltak.

[+]

Merthogy természetesen a Dicefolk engedi a kockák „átmatricázását” is, sőt, akár teljesen új dobókockákat is vásárolhatunk – ezek eleinte szinte üresek, de a megfelelő boltban méregdrágán vehetünk minden oldalukra valami új akciót. Vannak jóval olcsóbb, tápos cselekedetekkel – például gyógyítóvarázslatokkal – teli kisebb kockák is, ezek azonban csak egyetlen csata erejéig használhatók; sebaj, tökéletes bónuszt jelentenek egy nehéz főellenség elleni ütközet során. A Dicefolk kiváló, a szokásosnál is taktikusabb játék lett: az, hogy mi aktiváljuk az ellenfél cselekedeteit is, rengeteget tesz azért, hogy a műfajra jellemző RNG-halált elkerüljük – természetesen így is van szerepe a véletlennek (az első új felbérelhető lények kiléte például igen fontos alapkő lesz a stratégiai kiépítése terén), de az rendkívüli mértékben manipulálható, ha az ember tényleg átgondol minden lehetőséget. Az első néhány meccs még nem mutatott sokat, de ahogy belejöttem ebbe a váratlanul szabad harcrendszerbe, úgy lett egyre varázslatosabb élmény a Dicefolk. Nagyon remélem, hogy új, eltérő hosszúságú, esetleg extra szabályokkal rendelkező játékmódok érkeznek még hozzá a szimpla bővítésen túl is, mert óriási potenciál van a játékban!

A Dicefolk kizárólag PC-re jelent meg.

A tesztjátékot a kiadó Good Shepherd biztosította.

Összefoglalás

A Balatro után egy újabb nagyszerű pakliépítős roguelite, ami ráadásul gyökeresen eltérő játékmenettel rendelkezik. A körökre osztott fantasy csatákat szimuláló Dicefolk legjobb ötlete, hogy az ellenfél cselekedeteit is nekünk kell kijátszani, nyilván mindig úgy, hogy az a legkisebb kárt okozza a mi oldalunkon. A száznyi lény és a rengeteg fejlesztési lehetőség óriási kombinációs változatosságot jelent – reméljük, ezt hamarosan új, komplexebb játékmódokkal is engedik majd próbára tenni.

A Dicefolk legfőbb pozitívumai:

• Az ellenfél irányítása zseniális alapötlet;
• a lények és felszerelések rengeteg taktikát tesznek lehetővé;
• jól kitalált, magától értetődő kezelőfelület;
• felgyorsíthatók a harci animációk.

A Dicefolk legnagyobb hiányosságai:

• Az alap játékmód nem sok újat kínál;
• az oktatórész semmire nem jó.

Bényi László