Interperszonális viszonyok
Aki a jó százórás végigjátszás során anno beleszeretett a Persona 5 karaktereibe, az utóbbi években kifejezetten elkényeztetve érezhette magát. A nagyszerű szerepjáték ma már minden platformon elérhető, ráadásul a nagyszerűen kibővített Royal kiadásban – és a kiadó Atlus azóta is különféle mellékszálakban pakol újszerű kalandokat a fantomtolvajok elé. A Dancing in Starlight táncolni küldte a csapatot, a Q2 egy több Persona-játékon átívelő sztoriban kizárólag a dungeonökre koncentrált, a Strikers pedig a már egyetemista korú bandára koncentrálva vitte el a valós idejű akció irányába a játékmenetet. A sort most az árulkodó nevű Tactica folytatja, ami ismét egy újfajta módon létrejött elmepalota megtisztításáról szól – de ezúttal a körökre osztott fedezékharc és a ravasz bekerítő hadműveletek vannak fókuszban.
Mielőtt rátérnénk a Tactica részleteire, érdemes a játékot a Persona 5-idővonalon elhelyezni. Az új mellékszál egy igazi zárójeles kaland, ami valahol az alapjáték végén, nem sokkal az utolsó összecsapás előtt játszódik (így tehát sajnos Kasumival nem fogunk találkozni). Bár a fantomtolvajok kedvenc kávézójukban dekkolva már talán a végső kihívásra készülődnek, egy eltűnt képviselőről szóló tévéhír még az ő figyelmüket is felkelti – de amikor megmozdul alattuk a föld, hamar elfelejtkeznek Checkov politikusáról. Mikor kinyitják a Leblanc ajtaját, egy másik világban találják magukat, ráadásul harci jelmezüket viselve – Tokiónak nyoma sincs, sőt, még emberből is keveset látni. A fehérre meszelt, virágokkal teli várost brutális katonák tartják ellenőrzésük alatt, és amikor a csapat megpróbál segíteni a helyieknek, komoly pofont kapnak az élettől: megjelenik a várost vaskézzel uralkodó Lady Marie, és a némi segítséggel elmenekülő Morganát és Jokert leszámítva az egész banda felett átveszi az irányítást.
[+]
Ez természetesen hadüzenettel felérő fogadtatás, amit hőseink nem hagyhatnak annyiban, és a helyi ellenállási mozgalmat vezető Erinával szövetséget kötve nekiállnak megdönteni az esküvőmániás diktátor uralmát. Bár a korábbi bemutatók alapján ez nem volt egyértelmű, de a játék nem csupán a pajtások elmebilincs alóli kimenekítéséről, illetve a Marie úrhölgy ellen vívott a szabadságharcról szól: a csapat újabb és újabb ajtókat kinyitva több hasonló, mindig valami ideologizáló zsarnok uralma alatt szenvedő királyságba jut majd el, a feladat pedig nyilván mindenütt egy-egy türanniszmentesítés levezénylése. A jól ismert csapattagok ezúttal kicsit a háttérbe szorulnak: a konkrét háborús események megbeszélésén és a taktika megtervezésén túl a fókusz a két új karakteren van. Erina, illetve a börtönből kiszabadított, szintén Tokióból érkezett Toshiro története eleinte nem tűnik túlzottan érdekesnek, de múltjuk megismerése a játék második felére kifejezetten magával ragadóvá válik – a Tactica végső jelenetei pedig kifejezetten meghatóvák. E két karakter a játék végére a szívünkhöz nő, a velük kapcsolatos fejleményekre pedig nem tudok annál nagyobb dicséretet, hogy sztorijuk egy számozott Personában is a jobb és érzelmesebb történetek közé tartozna.
[+]
A Tactica egésze azonban még véletlenül sem téveszthető össze egy „rendes” Personával – itt egy (sőt, több) másik világba ragadva küzdünk, és a harcon kívül nem sok lehetőség van az időtöltésre. E környezetben nyilván hiányzik az iskolai nyüzsgés, de még azon kívül sincsenek bejárható tájak vagy békés és opcionális időtöltési lehetőségek, a történet pedig mindig totálisan scriptelve zajlik körülöttünk – olyannyira, hogy az esetek túlnyomó részében teljesen mindegy, hogy a párbeszédek során mit mondunk, a válasz ugyanaz lesz. Amikor éppen nem csatát vívunk, vagy nem egy átvezető jelenetet nézünk, mindig épp aktuális bázisunkban, általában a velünk együtt utazó Leblanc-ban lebzselünk. E menüként szolgáló kávézóban lehet karaktereinket fejleszteni, perszonáinkat összeolvasztani (ezúttal akár lőfegyverekké is), avagy újrajátszani a régebbi küldetéseket.
[+]
Bár, ha az ember a Tactica utolsó felvonásában rákattan a tápolásra, a legjobb fegyverek kigrindelésére és a legjobb perszonák kitenyésztésére, vagy öt-hat extra órát el tud tölteni a Leblanc-ban is (én így tettem, és így lett 22 óra a végigjátszás), azért a játékidő túlnyomó részét a mindig rémesen elnyújtott beszélgetéssel kísért csaták jelentik majd. Bár sokhelyütt a harcrendszert az XCOM-hoz hasonlították, ez nem állja meg a helyét: a Persona 5 Tactica legközelebbi rokona az első Mario + Rabbids, éppcsak nem annyira lendületes. A pályák kicsik és sokszor scripteltek, az összecsapások jobbára rövidek, ráadásul a találati százalékok horrormatematikája is teljességgel hiányzik innen: ha karakterünk rálát egy ellenfélre, hát azt képes eltalálni is!
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
