Űrből zűrbe

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy icike-picike bolygó, amin éppen parányi hidegháború dúlt. A helyzet mégis olyan forróvá vált, hogy egy, az atomháború árnyékában már kifejezetten az emberiség túlélése miatt aggódó alapítvány aprócska kolonizáló űrhajót küldött a végtelen űr mélyére – keressenek új otthont, landoljanak ügyesen és népesítsék be a Föld utódját! A gyönyörűen csillogó rakétára eszes tudósok és orvosok és tanárok szálltak fel, és a Fedora-1 minden késlekedés nélkül elindult ki-tudja-meddig tartó útjára. Két évszázad, nagyjából öt generáció sorsa pergett le a fedélzeten, amikor egy incifinci galiba nyomán az űrhajó teljes legénységével egyetemben nem elég, hogy egy vízzel borított bolygóra zuhant, de a darabokra esett rakétatest messze a lustán hullámzó felszín alatt állapodott meg – messze az égtől és az űrtől, még távolabb távol a menekülés lehetőségétől, mélyen, a permanens sötétség birodalmában.

Ebből a felütésből, az űrbéli baleset és az ismeretlen vízalatti világ kombinációjából sokféle játékot ki lehetett volna hozni – adná magát valami Soma-szerű horror, egy BioShock-jellegű komor akciójáték, a Terror from the Deep megbocsátást nem tűrő taktikai kihívása, vagy akár egy újabb idegen bolygó tudományos felderítése á la In Other Waters. A Harold Halibut azonban nem ezeket az utakat járja: egy fanyar humorú, szedált tempójú, igencsak kattant alakokkal teli kalandjátékról van szó – ha hangulati párhuzamot keresünk, talán Wes Anderson egyedi, azonnal felismerhető filmjei említhetők meg első helyen.

[+]

A játék központi alakja a valószerűtlenül elnevezett Harold Halibut – ő a darabokra szakadt város (az egykori rakéta) jól síkosított csövekkel átjárhatóvá tett világában afféle mindenes: ezermester, takarító, szerelő, gondnok. Mivel ő már a víz alatt született, csak álmodozni tud az új világok felderítéséről – így aztán elsősorban az foglalkoztatja, hogy a világát minden téren irányító All Water cég már megint milyen módszerekkel monetizálta a vízalatti élet egy új vetületét. Hősnek nevezni erős túlzás lenne: már állandó borostája és görnyedt testtartása sem e szerepre predesztinálja, de jelleme még távolabb tartja ettől a pozíciótól. Harold még azt sem tudja igazán, hogy mire is vágyik – manapság szinte elképzelhetetlennek tartja, hogy úgy istenigazán boldog lehessen. Főnöke, az egyébként tisztelve szeretett tudósasszony, Mareaux leginkább úgy bánik vele, mint egy különösen lassú eszű gyermekkel, nyugtalan barátnője otthagyta, barátainak életét sajátjánál sokkal pezsgőbbnek és izgalmasabbnak tartja, ráadásul a játék legelején a Fedora egyetlen rendőre rögvest rabosítja is.

[+]

Szerencsére börtön híján Haroldunk könnyen szabadulhat, csak azért, hogy visszatérjen évek óta változatlan életéhez: segít Mareaux kísérleteiben, dohogva suvickolja le az All Water-ellenes graffitiket, üzenetet visz és dobozt hoz. A játék napokra bontott felépítése remekül működik: napközben bőven van időnk bejárni a Fedora különböző szintjeit és elbeszélgetni minden ismerősünkkel – aztán, ha már minden opcionális feladattal végeztünk, jöhetnek a fontos feladatok, amelyek előbb-utóbb alvással zárulnak. A feladatok terén különösen mély dolgokra nem kell számítani: a fejlesztők explicit módon történetet akarnak mesélni, és nem a játékos képességeit akarják próbára tenni. Nincs kalandjátékos tárgyhasználat, nem létezik rossz párbeszéd-opció a dialógusok során, nem lehet meghalni vagy elakadni – és persze hiányoznak az RPG-elemek, a kraftolás, netán a morális döntések is.

Zsiráf a mélyben

A fejlesztőket sokkal jobban érdekelte e furcsa világ megannyi alakjának élete, mint a tényleges játékelemek beleszövése a történetmesélésbe. Feladatunk csaknem mindig annyi, hogy egy adott személlyel kell beszélni, majd végignézni a sokszor igen hosszúra nyúló párbeszédet, ami ráadásul gyakran nem is kapcsolódik a központi eseményekhez, egyszerűen „slice of life” módon segít megismerni a tengermélyi mindennapokat. Ez sokszor még így is rendkívül érdekes: a fanyar humorral és szelíd szarkazmussal bemutatott élethelyzetek sokszor a bizarr környezet ellenére is rímelnek a mai világra. A török szappanoperákért rajongó tanár, a fizikai edzettségével villogó postás, vagy épp a rebellis gyerekek meghökkentő csoportja is olyan karaktereket mutat be, akiket nehéz nem megkedvelni. Igaz, legalább ennyi alak van a Fedorán, aki zavaró lekezeléssel bánik a főszereplővel; passzív-agresszív, sőt, nem egyszer kifejezetten ellenséges hangnemet megütve a szerencsétlen, de a légynek sem ártó Harolddal szemben.

[+]

A nálam minden mellékes feladattal együtt 12 órát felemésztő végigjátszás azonban nem tudta végig fenntartani a figyelmemet – egyszerűen túlzottan a mindennapok pitiáner gondjaira koncentrál a Harold Halibut, pedig hát komoly események is zajlanak a háttérben, sőt, a játék felétől már az előtérben is. Haroldnak irritálóan sokszor kell szinte céltalanul ide-oda szaladgálnia a parányi szintek között, amelyeket ráadásul a közlekedőcsövek ezerszer látott animációja tesz még hosszabbá. Amilyen izgalmasnak tűnik ez a környezet az első órában, olyan álmosítóvá vált az, hogy Harold még az ő nevét viselő játékban sem igazi főszereplő – általában csak a fontos események perifériáján lézeng, és még akkor is mindenki bunkó vele.

[+]

Furcsa érzés ez, már csak azért is, mert amúgy a Harold Halibut elképesztő igényességgel készült – minden helyszín, minden karakter, minden aprócska tereptárgy valódi bábfilmes díszletként vagy figuraként jött létre a fejlesztőstúdió valódi műhelyében, majd azokat bedigitalizálva jött létre a játék grafikája. És legyen bármilyen fejlett egy shader, a helyenként vízpárával borított vastag üveg fénytörését semmi nem tudja úgy visszaadni, mint a valóság – és a durva szövetkabát öltései is akkor tűnnek igazán valódinak, ha azokat tényleg egy megkötött pici ruhadarabról fotózták le. Fantasztikus fizikai élményt, szinte kézzelfoghatóságot ad ez a tényleg felépített környezet a játéknak: a nem tökéletes textúrák, a helyenként girbegurba betűk, a bábfilmesen szaggatott animációk együtt elképesztő világot teremtenek egy videojátékban is. Mindehhez pedig jól sikerült és még a legutolsó párbeszédre is kiterjedő szinkron dukál, tovább emelve a játék színvonalát.

[+]

Semmi baj nincs azzal, ha egy játék csak történetet akar mesélni, ha tényleges játékelemei csökevényesek, vagy akár teljesen hiányoznak is. A Harold Halibut pedig ilyen: az ide-oda mászkálás és a párbeszédek végignézése mellett ugyanis ritkán van tényleges, játékszerű teendőnk – párszor tengeri járművet kell vezetni, néhány alkalommal gépeket kell szétszerelni vagy működtetni, és van néhány egyszerű játéktermi gép is a bevásárlóközpont szintjén. A probléma az, hogy bár a történet és a karakterek java érdekes, a tempó olyan lassú és elkalandozós, hogy egyszerűen nem képes magával ragadni a játékost – a figyelem egyszerűen elfolyik az érdektelen párbeszédek és unalmas mászkálás közepette. Nagy kár érte: egy évtizednyi elszánt, igényes munka ment bele, a világépítés nagyszerűen sikerült, de valahogy nem tudott kihozni mindent (vagy: eleget) mindebből. Egy majdani leárazással még így is ajánlom azoknak, akik jobban bírják a monotonitást, de sajnos nem kerekedett akkora kaland ebből a fura űrhajóból, mint azt reméltem a nagyszerű demó kapcsán.

A Harold Halibut PC-re PlayStation 4-re és 5-re, Switch-re, valamint Xbox konzolokra jelent meg. A játék része a Game Pass előfizetésnek.

A tesztjátékot a fejlesztő Slow Bros. biztosította.

Összefoglalás

A víz mélyén fekvő bábvárosba vezet a Harold Halibut meséje – a mese, amiben hiába tűnik fel egy ismeretlen társadalom, a fenyegető energiahiány rémképe és legalább egy céges összeesküvés, mégsem tud olyan érdekes lenni, mint ahogy azt elvárnánk. És mivel a játékmenet csak nagyon kevéssel több, mint az ide-oda mászkálás, ez hatalmas hiba, még akkor is, ha amúgy a játék szerethető, a létrehozásába fektetett évtizedes munka pedig lehengerlő.

A Harold Halibut legfőbb pozitívumai:

• Egészen egyedi hangulat;
• parádés megvalósítás.

A Harold Halibut legnagyobb hiányosságai:

• Kalandjátékként nem sokat nyújt;
• nem a lényegre koncentrál, így súlytalanná válik.

Bényi László