Oratorio Elysium
Egy-egy remekül megvalósított új ötlet, egy ily módon váratlanul a köztudatba robbanó új videojátékos alműfaj a legtöbb esetben követők egész hadát idézi meg. Teljesen változó, hogy ezek közt a fantáziátlan imitátorok és lelketlen klónok, vagy éppenséggel az alapmű kiválóságát kreatív módon újraértelmező, az első határokat nagyszerűen bővítő alkotások készülnek-e nagyobb számban. Az Exit 8 eredetiségéhez például egyik másolatnak sem sikerült egyetlen apró ötletszilánkot sem hozzátennie, de mondjuk a Vampire Survivors követői között már akadnak saját egyéniséggel rendelkező, az új zsánert magabiztosan bővítő programok. A Disco Elysium is stílusteremtő volt; e stílust pedig nevezhetjük RPG-elemekkel feldobott kalandjátéknak ugyanúgy, mint csatákat nélkülöző szerepjátéknak – viszont a műfaj nevén vitatkozzanak mások, mert mi most ennek első igazi követőjével foglalkozunk!
A Sovereign Syndicate alkotói meg sem próbálják rejtegetni, hogy a Disco Elysium mekkora hatással volt rájuk – a képernyő jobb szélét itt is karakterünk pszichéjének folyamatosan pofázó szilánkjai foglalják el, a harcok legfeljebb absztrakt formában, képzettségpróbák képében jelennek meg, amelyek kimenetelét – és megannyi más próbálkozásunk sikerét – kockadobás dönti el. Rendben, itt nem kockák képviselik a randomszám-generátort, hanem tarotkártyák, mert az sokkal jobban illik ehhez a steampunk fantasy világhoz; de talán belátható, hogy a hangulatteremtésen túl azért ez a váltás a játékmenetre nincs óriási kihatással. Szerencsére azonban nem csak arról van szó, hogy a kanadai csapat egyszerűen viktoriánus ruhába öltöztette volna az észtek játékát: a Sovereign Syndicate ugyan illeszkedik ebbe a friss új műfajba, ám a kereteket saját tartalommal tölti ki.
[+]
Az egyik legnagyobb változás rögtön a világgal, és az azáltal megszabott hangulattal jött el: ahogy említettem, a viktoriánus Londonban járunk, igaz, annak egy fantáziaszülte, groteszk verziójában. A steampunk címkét elsősorban különféle robotjai és automatái miatt érdemli ki a játék, amelyek között vannak egyszerű, ostoba őrgépek ugyanúgy, mint kommunikálni, néha akár beszélni is képes masinák. Sőt, a kiberverek sem ismeretlenek ebben a világban: mágia és technológia hatására a mechanikus végtagok sem szokatlanok, például a verőlegények, katonák körében. És persze e világ fantasyban is utazik: a szörnyvadász vagy az illuzionista hétköznapi szakmának számít, az emberek mellett törpék és küklopszok is élnek a brit birodalom fővárosában – sőt, a zsaruk nagy része kentaur! –, az East End pedig a vérfarkasok alaposan lezárt területe. Ezen extremitások pedig átalakítják a valódi viktoriánus kor beidegződéseit: a lelkiismeret nélkül tunyuló dúsgazdag lordok zeppelinpalotáikban szó szerint a köznép felett élnek, a gyarmatbirodalom kincseit pedig néha kínai robot, avagy zulu alkimista árulja a lepukkantabb városnegyedekben.
[+]
Kifejezetten érdekes világ ez, még akkor is, ha az aprócska zónákból látvány terén sokkal többet is ki lehetett volna hozni – szerencsére az érdekesen alakuló történet, illetve az erős egyéniséggel rendelkező, no meg rengeteg kalamajkával szembesülő karakterek sok mindenért kárpótolnak. És ha már karakterek: a Sovereign Syndicate egyik meglepő húzása az, hogy három teljesen eltérő, egymást igen sokáig nem ismerő, saját pecsenyéjét sütögető karaktert bíz ránk, és nem valamiféle egyesített partit. Fejezetenként változik, hogy kit irányítunk, és bár vannak események, amelyekkel mindhárom hősünk találkozik majd, mind saját ügyeikkel törődnek – ami egyébként eltérő hangulatú és felépítésű küldetéseket is jelent majd. Néha NPC-ként – mondjuk orgazdaként vagy kizsebelhető balekként – feltűnnek a többiek sztorijában, de a játék végkifejletéig jobb, ha teljesen különálló történetként kezeljük a sztorikaikat.
[+]
Az én kedvencemmé Atticus vált, egy lecsúszott lumpen alak – mivel drogokra már nincs pénze, ezért a legolcsóbb ginnel issza el maradék agysejtjeit. Amikor egy maszkos alak felébreszti utcai álmából, és sosem ismert anyja után kezd el érdeklődni, Atticus finoman szólva sem fogadja jól a kérdéseket, de egy minőségi ópiumálom következményeként azért ő is kíváncsi lesz rá, hogy kik lehettek szülei, és rögvest nyomozásba is kezd a maga bika-a-porcelánboltban stílusában. A hasonlat stimmel: Atticus ugyanis minotaurusz, így a legfinomabb megoldásokat nem tőle várhatjuk. Clara Reed a második karakterünk, egy elit kurtizán, akinek idejét és bájait csak az igazán gazdagok képesek megfizetni. Clara lába alatt ilyen-olyan okokból forró lett a talaj, vészesen kevés barátja maradt, ezért távozni akar, mondjuk Amerikába – ehhez viszont iratok kellenek, no meg pénz, és mindaz a luxus, amit utóbbi biztosítana. Ami nem kellene, az egy kéjnőkre vadászó brutális sorozatgyilkos, akinek munkája Clara életét is nehezebbé teszi… A harmadik hősünk neve Teddy, foglalkozása szörnyvadász, faját tekintve törpe, hobbija a robotépítés, legjobb cimborája egy Otto nevű gépember (saját építés!), legújabb megbízása pedig a csatornarendszerbe szólítja, ahol valami újabb bestia ütött tanyát. A fura alak még hamar legyőzhető, de a vele kapcsolatos szálak London legnagyobb bűnbandájához vezetnek.
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
