Felhős ég
Amíg végre bele nem vethettem magam a Rebirth-be, a Final Fantasy VII-remake trilógia középső darabjába, bele sem gondoltam igazán, hogy milyen pokoli nehéz dolog lehet egy már létező játék középső harmadát úgy átalakítani, hogy az megállja a helyét egymagában is. A Remake sokkal könnyebb pozícióban volt narratíváját illetően: remek felütése még ma is megállja a helyét, és a viszonylag szűk helyen játszódó programnak „csak” egy kicsivel jelentőségteljesebb véget kellett kanyarítani – a Rebirth viszont sokkal rosszabb helyzetben volt. Ez ugye az eredeti Final Fantasy VII középső szeletét dolgozza fel, Midgar elhagyásától kezdve többé-kevésbé az egykori első CD végéig – és bár ennek során hőseink nyilván igen sok kalandba keverednek bele, a központi történetszál ekkor még jobbára megmarad a kérdésfeltevések szakaszában. Ez természetesen nem felelne meg egy önálló játékhoz, ezért aztán a kivételesen unalmasan elnevezett, de annál tehetségesebb fejlesztőcsapat, a Creative Business Unit I kénytelen volt remixelni az eredeti eseményeket. Jól tették – csak így lehetett ívet adni a Rebirth-nek, elérni azt, hogy ennek is legyen rendes felvezetése és lezárása, hogy ne úgy nézzen ki a dolog, mintha valaki csak egy film középső 50 percére ülne be a moziba.
Ennek megfelelően a Rebirth egy flashback-jelenettel indul, sok-sok játékórával előrehozva azt az eredeti idővonalhoz képest: öt évvel a „jelen” előtt járunk, amikor Cloud még a Shinra cég lelkes kommandósainak egyike, azaz SOLDIER volt. Legújabb megbízását mintha csak neki találták volna ki: parancsnoka maga Sephiroth, egységének legnagyobb becsben tartott tisztje, a megbízás pedig szülőfalujába, a hegyvidéki Nibelheimbe küldi vissza. Természetesen Cloud – azon túl, hogy szívesen bizonyítaná tudását felettesének – a szokásos surmó formáját hozza, nem csak anyjával, de gyermekkori barátjával, Tifával szemben is. Ez a múltbeli történet lehetővé teszi, hogy lendületesen, kellő felütéssel induljon a játék, ráadásul az itt történtek az alapjátékot nem ismerők számára azt is megvilágítják, hogy miként vált a Shinra-hű Sephiroth-ból az a szinte isteni hatalmú alak, akit a Remake végén láttunk – és hogy miért is olyan fontos, hogy felzárkózzunk hozzá.
[+]
A következő nagy kérdés az volt persze, hogy a fejlesztők miként valósítják meg PS5-ön azt a hatalmas világot, amit az eredeti játékban olyan egyszerűen, a világtérképen gyalogolva járhattunk be. A megoldás viszonylag egyszerű lett: az előrehaladás lineáris, de egy-egy fejezeten belül általában viszonylag nagy szabadságunk van, és ha épp nem zajlik valami fontos akció, a korábbi vidékekre vissza is lehet térni. A térkép nem olyan értelemben nyitott, mint mondjuk egy hatalmas Assassin’s Creed-világé: a felkeresett városok körül/mellett terül el mindig egy viszonylag nagy zóna, ahol szabadon lehet kóricálni. Az első ilyen terület Kalm és környéke: egy füves és dombos terület, illetve a település másik oldalán a rozsdás, sivatagos környezet, tele régi háborúk és az azok által lerombolt épületek nyomaival. Az sem változott meg, hogy Kalmból a jobbára elhagyatott mithrilbányán keresztül juthatunk el Junonba, a félig elpusztított halászfalura telepített modern Shinra-bázisra, de itt ez a bánya nem egy rövidke dungeon, hanem a teljes harmadik fejezet. A szimpla felderítést és sok random csatát sokkal scripteltebb események váltják fel – az itteni bossfight sokkal kidolgozottabb, megesik, hogy csapatunk két részre szakad, és még néhány piszok könnyű logikai feladat is akad csillékkel és sínekkel.
[+]
Az egész Rebirth nagyjából ebben a felállásban készült: a fejlesztők számára alapként az eredeti játék normál ügymenete szolgált, és azt 14 fejezetre szétvágva, mindenhol alaposan kibővítve tálalták. Ez kifejezetten jót tett a játék ritmusának, és persze játékidejének: például a hajóút Costa Del Solra korábban alig volt több egy főellenféllel lezárt rövid jelenetnél, itt viszont ebből is egy bő egyórás epizódot kerekítettek ki, egy humorosra vett sétahajós kártyabajnoksággal, és egy sokkal drámaibb módon előadott szörnyinvázióval. Ezek a bővítések általában igen jól sültek el, és komolyan hozzájárulnak ahhoz, hogy a Rebirth egy önálló, saját történetívvel rendelkező játékként is megállja a helyét, még úgy is, hogy e játék természeténél fogva közel sem lehet olyan intenzív, mint amilyen az egész kalandot beindító Remake volt, és amilyen minden bizonnyal az egész hömpölygő sztorit lezáró harmadik rész lesz.
[+]
A bővítések egyik fontos eleme az érzelmi intenzitás megemelése volt: a drámai részek sokkal feszültebbé váltak, ellenfeleink némelyike velejéig romlott alakként jelenik meg, és az is sokkal hatásosabb, amikor a többiek Cloud szűkszavú morcosságán kuncognak. A folytonosságot kihangsúlyozandó rengeteg szereplő tűnik fel a Remake-ből; ám érdekes módon annak végigjátszását nem jutalmazza külön a Rebirth. A mellékes feladatok egy része szinte yakuzás módra őrültté vált (itt-ott szerintem túlzásba is víve a dolgot), ráadásul a csapaton belüli viszonyokat is megpróbálták egy barátság/románc aljátékkal szimulálni. Aerith-nek és Tifának adott válaszaink, a velük együtt felvett melléküldetések teljesítése, illetve néhány egyéb esemény sikere alapján romantikus partnert választunk magunknak, ami azt szabja meg, hogy kit lehet randira vinni egy vidámparkban a játék vége felé.
[+]
A világépítés tehát a történet szempontjából kiválóra sikerült, azonban más tekintetben nem voltam mindennel elégedett – és főleg a városok körüli nyílt területek megvalósítása volt ilyen. Bár minden ilyen terület kínál néhány órányi opcionális időtöltést, e tereket a vártnál sokkal archaikusabb módon, meglepően szerény kreativitással rendezték be. Már az is irritáló kicsit, hogy a térképekre a különféle feladatok ikonját egy fantáziátlan ubisoftos rádiótorony-mászással lehet csak megidézni, de az még zavaróbb, hogy e feladatok mennyire unalmasak, mennyire egy kaptafára készültek. Akadnak szokatlanul erős szörnyek, a föld mélyéről előtörő lifestream-kristályok, valamint ősi szentélyek – előbbit legalább néhány külön előírás próbálja (sikertelenül) érdekesebbé tenni, de utóbbiak a játék legelejétől a legutolsó pillanatig ugyanazokat a pocsék ritmus-minijátékokat szórják ránk. Vannak persze mellékküldetések is, de ezek ugyanolyan érdektelenek, mint a Remake-ben – sőt, ha lehet, még scripteltebbek. El nem tudom képzelni, hogy miért döntöttek így a designerek, de a Rebirth hatalmas helyszínei semmiféle felfedezési élményt nem kínálnak – e játékban nincs kincs a hegyi ösvény végén, nincs minidungeon a vízesés mögött, nem találunk vérmes szuperbestiát a hegytetőn. Azelőtt legalábbis semmiképpen nem, hogy megkapnánk a vonatkozó küldetést – szóval marad az ikonok követése, ami az Elden Ring és az újgenerációs Zeldák után rémesen kopottas designt jelent. Engem ráadásként az is zavart, hogy milyen kevés szörny éldegél e területeken: ha valaki szeretne grindelni egy-két plusz szintnyi XP-t, annak borzasztó sok időt kell majd itt eltöltenie – amikor pedig beindul a történetmesélés, még inkább háttérbe szorul ez. A játék közepén volt egy öt órán keresztül húzódó rész, amikor nem léptem szintet!
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
